A bizalom nem visszaváltható

Gyakran felnőtt fejjel is azt hisszük, hogy a bizalommal játszani lehet. Nem mérjük fel a dolgok súlyát, talán mert nem érdekel, talán mert nem hisszük, hogy a szavainknak, tetteinknek tényleg következményei lesznek, talán mert azt hisszük úgyis mindent megúszunk, hát minek ilyen kellemetlen részletekkel foglalkozni?

Pedig a bizalom nem üveg, nem lehet visszaváltani. Könnyedén hozunk meg döntéseket, amelyekről pontosan tudjuk, hogy nem helyénvalóak, hogy nincs bennük tisztelet, felelősség sem a helyzet, sem a másik, sem a kapcsolat iránt. Felelőtlenül játszunk a másikkal annak biztos tudatában, hogy nem kell következményekkel számolnunk, hogy nekünk mindent lehet. Aztán meglepődünk, olykor meg is sértődünk, ha a kapcsolat véget ér, és a dolgok véglegessé válnak. Nem értjük, még hanyagul vissza is kérdezünk: Ez komoly? Mert igazság szerint azt sem vagyunk hajlandóak komolyan venni, és elhinni, hogy a másik hozott egy döntést. Majd megbánja, vagy ha nem, majd kidumáljuk mi, esetleg nem veszünk tudomást az ügyről, az élet úgyis megy tovább, ő meg elfelejti, mit mondott. Arra sem méltatjuk a másikat, hogy a döntését, a szavait meghalljuk. Annyira sem számít a másik, hogy komolyan vegyük a létezését, pedig elméletben fontos a vele való kapcsolat, legalábbis azt hajtogatjuk vég nélkül. Vég nélkül és súlytalanul, mert a szavak súly és tartalom nélkül hagyják el a szánkat, s hogy ilyekor hol járnak a gondolatok talán csak a jó ég tudja: az esti szaunán, a holnapi tévéműsoron, vagy valamin, aminek jelentéktelen volta ellenére sikerül fontosabbnak lennie annál, mint amit épp egy általunk fontosnak tartott személynek mondunk. Észre sem vesszük, hogy egyszer csak a másik is így kezd viselkedni. A szavak súlytalanul és érdektelenül hagyják el a száját. Nem fontosak, ahogy a válasz sem az. Üres buborékká válnak mindkettőnk feje felett, s ha mégis van bennük valami, az biztosan valami értelmezhetetlen jelsorozat, vagy olyan jelek tömege, amelyek egyikünket sem érdekel.

Lassan magunkra maradunk a buborékkal, nincs mit tenni egyedül kell játszani a különös jelekkel, amelyek untatnak, s nyomasztani kezd a tény is, hogy nincs játszótársunk. Rég elveszítettük a bizalmat, s vele a kapcsolatot, de még csak most kezd derengeni a dolog. Az is, hogy a látszatot, miszerint még mindig együtt vagyunk a másik tartja fenn, míg érdekében áll. Mi pedig már rég nem vagyunk játékban, ebben legalábbis nem. S hogy neki meddig és miért áll érdekében a kapcsolat eljátszása – nos, az előre nem meghatározható. Egyedül maradtunk, szerep nélkül, mint egy telefon, amelyet kikapcsoltak és soha többé nem kapcsoltak vissza. Napnál világsoabb, hogy szó nincs már kapcsolatról, de mégis, mit lehet ilyenkor csinálni? Hogy lehet visszaállítani a helyzetet, amelyben elhiszi a másik, amit mondunk, a helyzetet, amiben értékesek vagyunk, és amikor mi magunk is boldogok vagyunk. Hogy lehet visszaszerezni a… Mi is az a szó? Ja, igen, a bizalmat!

Agatha Seymour

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!