A Sugarbird-botrány és birodalom
Nem szeretném senki kenyerét elvenni, a zajos sikert aratott Nők Lapja Café cikk után megpróbálok egy kicsit komplexebben elmélkedni a Cukormadaras helyzetről.
Az az igazság, hogy minden alkalommal, amikor olyan dologról beszélünk, olvasunk, vagy éppen megosztjuk, hozzáfűzünk, felháborodunk, amiről teljesen egyértelműen negatív a véleményünk, akkor nem csak Captain Obvious-ként mutogatva hülyeségekbe lovaljuk magunkat, hanem mi vagyunk azok, akik teret adunk a terjedésének. Vitathatatlan tény, hogy itt valaki valamit jól csinál. 2012-ben a Sugarbird Kft. éves nettó bevétele 130,2 millió forintot tett ki, ami sejteti hogy nem kispályán játszanak. A termék kizárólag egy embert minősít, márpedig ez a vásárlója. Amíg van kereslet, és amíg ezt ilyen szinten fent lehet tartani, minden plázában boltot nyitni, szezononként ötszáz fős divatbemutatókon prezentálni, havonta kapszulakollekciókat kiadni, addig érthetően vállat von mindenre, aki évente háromszor repkedhet ebből a Bahamákra, és aki egyébként meg is érdemli. A Sugarbird egy hazai igényekre szabott koncepció, amire ráhúztak egy eddig errefelé páratlan marketingötletet, és a Victoria’s Secret angyalokat megszégyenítő címlaplány-kommandót fogadtak fel az egyébként többnyire értékelhetetlen ruhák népszerűsítésére, akik előtte éveken keresztül sikeresen küzdöttek széllel szemben a magyar celeb szarcunamiban, hogy tehetségük és/vagy exhibicionizmusuk csillogtatásával egy márkát hozzanak létre saját magukból. Ez és a látszólag glamúr, pompa, és Housewives of Hűvösvölgybe illő élet megszellőztetése által érzéki csalódások közé szorult tinilányhordák piacként való felhasználása olyan egyenletet ad ki, amiben mindenki nyertes. A hölgyek bárhogy is vesszük, és bárkinek bármi a személyes véleménye, megdolgoztak azért, hogy a polc tetején maradjanak, ezáltal szponzorációk és ‘endorsement deal‘-ek (fizetett márkaképviselet) százai kéne hogy az ölükbe hulljanak, hiszen jó menedzsment mellett itthon is lehet bárki Kim Kardashian, az internet és a self branding korában csak nagyon kell akarni. A cég pedig briliánsan működik, hiszen piactudatos, és az utolsó cseppig ki is használja ezt, megfizeti és értékeli az arcait, így létrehozva a szimbiózist.
Designer ruhákat másolni nem újdonság. Az első világháború után a párizsi couture szalonokban olyannyira elszaporodtak az amerikai kémek, hogy a varrónőket kényszerítették a szakosodásra, volt aki ujjakat készített, volt aki szoknyákat, soha senki nem láthatta a teljes ruhát. Manapság az egész fast fashion iparág egy szemvillanással a tervezők után prezentálja a szétlopkodott darabokat, ami valahol a luxusiparnak szívás, de nehezen átmosható a kettő közönsége, és inkább a fiatal tervezők járnak rosszul, nem a klasszikus, legendás, nagy divatházak. Valljuk be, az Hervé Leger egyik tervezője, vagy alkalmazottja sem fogja álomba sírni magát, mert egy magyar cég elad 50 darabot annak a ruhának a lebutított és olcsó anyagból készült verziójából, amit 5 éve terveztek. A Sugarbird termékköre nem túl építő a magyar utcaképre nézve, sőt. De sajnos ez a 22-es csapdája, ha az ember pénzt akar keresni, azt kell árulni, amit megvesznek. Ezzel mondjuk nem keresek kifogást, divatkörökben konstans pária státuszú és a második ingyen pezsgő után minden rendezvényen standard poénforrás a Cukormadár, de ennek az oka nem csak az előbbi, hanem főleg a jelenség, amivel azonosultak.
KÉPEK: FASHIONFAVE
Sajnos a probléma ott kezdődik, hogy amikor első pár alkalommal kérdőjelezték meg őket, akkor olyan morálról tettek tanúbizonyságot, ami mostanra hatalmas örvénnyé szívta le magát. Állítom, hogy az első plágium-balhé után fel kellett volna tenni a kezeket, közölni hogy igen, másolunk, lopunk, rekonstruálunk, de kicsit át is alakítjuk, és csak azért csináljuk, hogy bárki számára itthon, normális áron elérhető legyen. Végül is nem szép dolog, de ott van mögötte egy hangzatos baromság, és legalább a gerincük megmarad. Ehelyett a mai napig minden egyes hasonló szituációban elindul ugyanaz a tagadáshullám, hogy ‘mi az egész világból szívjuk az ihletet’, és hogy ‘teljesen véletlenül hasonlít csak’, ‘mi nem is láttuk ezt a ruhát soha, egy xxxx darab sziluettje ihlette’ – ami akár akarjuk, akár nem, átment politikába. És mivel a lányok már nem csak az arcukat, de a nevüket és a teljes kiállásukat is a márka mögé helyezték, anélkül hogy effektíve a tervezés technikai részét kiviteleznék, ezért minden egyes botrány kizárólag az ő imidzsükön csattan, ők válnak lassan hiteltelenné, maga a ruhamárka bástyaként áll, konkurencia híján.
Furcsa belegondolni, hogy ennyi kiélesedett médiabalhé után is képesek nyugodtan, újra és újra teljesen lekövethetően plagizált darabokat kiküldeni a Golden Girls szálkásra Power Plate-ezett testén a kifutóra, újra és újra meghozni azt a döntést, hogy megéri, úgyis mindig kidumálják. Úgy tűnik egy brand ilyen mértékű nyilvános erkölcsi mélyrepülése nem mindig befolyásolja az eladásokat. 2013-ban az Abercrombie & Fitch új CEO-ja, Mike Jeffries nemes egyszerűséggel megszüntette az XL-es női méretet, mert nem akarta hogy molett lányok viseljék a ruháit, és rombolják a márkaimázst, amiből akkora felháborodás lett, hogy ugyan Jeffries véleménye nem változott, de a cég visszavonta a nyilatkozatot, és visszahozta a nagyobb méreteket. Teljesen egyértelműen elcseszettül szépségideál-soviniszta és pénzfetisiszta ez az egész iparág, de ezt nem lehet kitenni a kirakatba, mert ezzel arcon röhögöd azokat, akiből élsz.
A legutóbbi botránnyal viszont részemről elérkeztem a türelmem utolsó húrjának elpattanásához. Harmadszor vetődtek fel súlyos plágium vádak, egy esetben majdnem bírósági ügy is lett belőle a Sugarbird és egy magyar divattervező között. Az első két alkalom úgy tűnik nem volt elég ahhoz, hogy megtanulják hogy nem szarunk oda, ahonnan eszünk. Ez egy kicsi ország, és ugyan rengeteg tehetség lakja, de nehéz kiemelkedni, nehéz divattervezőként márkát alapítani, fenntartani, és megélni, így az egészséges rivalizálás mellett láthatatlan vértestvérségben él a szakma, együtt örül egymás sikereinek. Cakó Kinga több kifutót, magazinfotózást, és megjelenést megért kampányruhája Debreczeni Zita ‘Zé’ kollekciójának imidzsdarabjaként reinkarnálódott, majd sűrű elnézések közepette visszavonódott a polcokról, letagadtatott a szokásos frázisokkal, de az internet nem felejt. Nem tudom ki lehetett az, aki úgy gondolta hogy ez még belefér, ki lehetett aki rábólintott, aki szabásmintát készített hozzá, aki befotózta, aki kiretusálta, aki csak megnézegette, és nem mondott semmit. Szomorú. Van akinek ennyit ér a pénz, és aki így is nyugodtan alszik. Szégyellem magam helyette is.
Támogassuk a magyar ruhaipart, és fedezzük fel a hazai divattervezőket! Rengeteg olyan tehetséges fiatal küzd azért a térért, hogy róluk beszéljenek, olvassanak, hozzáfűzzenek, vagy építsenek, amit mi egy ilyenre pazarlunk. Elérhető áron teljesen egyedi, vagy akár személyre szabott kreációkat is beszerezhetünk, csak egy lépést kell tennünk, pláza helyett a barátságos showroomokat látogatni!
A Nők Lapja Cafe cikkét itt találhatjátok!
Molnár Dorka // thesense.co
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez