21. századi de la Mancha
Várunk. Mindig szebbet, jobbat, okosabbat. Lázasan neszeljük a szerelmet. Vajon melyik utcasarkon toppan be az, akivel tudunk élni éveket vagy akár egy életet.
Aztán jön az egyik, megy a másik. Senki nem elég szép, jó vagy okos. Mindegyiknek van valami kis hibája. Valakibe belecsorbul a bicskánk, a másikban el is törik, a harmadiknak pedig mi vagyunk túl inasak. Végül megtaláljuk azt az egyet.
És még mindig várunk. Az együtt töltött percre, az érintésre, a kedves szóra. Mindezekből sosem adnak eleget. Aztán azon kapjuk magunkat, hogy az egészet akarjuk. De az egész – sajnálatos módon - nem lehet a miénk. El akarjuk szívni az egyént a világtól, lázasan magunkévá tenni. Szánalmas Don Quijoték vagyunk a 21. század küszöbén. Véget nem érő szélmalomharcot vívunk, és ezt a malmot úgy keresztelték el: szerelem.
Végül megállunk. Visszatekintünk hátunk mögé. Rájövünk, milyen irgalmatlanul sebesen szaladt el mellettünk az élet. Túl sokat válogattunk és semmit nem becsültünk eléggé. Akiket szerettünk, azoknak sosem voltunk elég csinosak és kedvesek. Akik pedig bennünket szerettek nagyon, azokat porrá zúztuk és otthagytuk. Magunk után mi maradt? Néhány beáztatott szemfestékes párnahuzat és fél tucat összetört szív. Mindig ez a vége.
Szentesi Évi
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez