2. Varga Maja írásai



Hallgatok, mert könnyebb a hallgatást választani

„A gyengék fegyveréhez folyamodom: hallgatok.” Robert Merle: Védett férfiak című könyvében olvasható ez az előző idézet. Tovább olvasol, mert fel sem fogod a mondat jelentőségét és fontosságát. De a harmadik mondatnál megtorpansz, vagy a következő bekezdésnél, és visszamész erre a mondatra. „A gyengék fegyveréhez folyamodom: hallgatok.”

olvass tovább

Attól, hogy nemet mondunk a családunkra, vagy egy-egy viselkedésünkre, attól még az ott marad bennünk

Hat vagy hét évvel ezelőtt kerülhetett a kezembe először Milan Kundera könyve, ‘A lét elviselhetetlen könnyűsége.’ Úgy éreztem, hogy hozzám szól, hogy nekem szól, hogy minden egyes mondata mintha megjeleníteni az akkori képkockáimat. Most ismét a kezembe került Milan Kundera e könyve, és már majdnem a közepénél tartottam, amikor realizáltam, hogy én ezt a könyvet már olvastam. S hogy egyáltalán mikor is olvastam. A mostani olvasásnál számomra “A lét elviselhetetlen könnyűsége” egyrészről egy transzgenerációs trauma-feldolgozó történet, másrészről pedig egy igazi mérgező kapcsolat bemutatása.

olvass tovább

Én is féltem mások előtt beszélni

Velünk született tulajdonság a félelem. Abba születünk bele, és úgy is nővünk fel, hogy a félelem automatikus és normális érzés; nem kell vele törődni, nem kell átgondolni, meggondolni, megkérdőjelezni, egyáltalán teljesen felesleges vele foglalkozni, hiszen nem rajtunk áll vagy bukik a mi-, és kiléte.

olvass tovább

Mi kell ahhoz, hogy merjünk nemet mondani a körülöttünk lévő világnak a saját magunk boldogsága érdekében?

A Centrál Színházban játszott „Büszkeség és Balítélet” című előadásról egy kritikát terveztem, de inkább egy filozófiai hangvételű írás lett belőle, aminek az origója a „Büszkeség és Balítélet”, viszont nem csak a színházbeli, hanem a Jane Austen-i könyv is. Ha érdekelnének a saját gondolataid, amit ez a történet élesebben kiváltana belőled, akkor legközelebb január ötödikén megnézheted e darabot a Centrálban.

olvass tovább

Van-e joga bárkinek a létezéshez, ha nem hajlandó szolgálni a társadalmat?

„Ne dolgozz az én boldogságomért, testvérem, mutasd meg a tiedet, mutasd meg, hogy lehetséges, mutasd meg, mit értél el, és ennek tudása bátorságot önt belém a sajátomhoz.” Ez az idézet Ayn Rand: Az Ősforrás című könyvéből van. Ez egy olyan könyv, amiben minden benne van, ami helyrepofoz anélkül, hogy helyre kellene egyáltalán pofoznia, bár szerintem egy ember életében nincs olyan pillanat, amikor ne kéne valamiért felpofoznia saját magát.

olvass tovább

Szerelemből nem gyilkolunk – a családon belüli erőszakot ne akarjuk romantikus szálra felfűzni

Egy mostani hír szerint, Dunakeszin egy férfi megölte a feleségét, az anyósát, a gyermekét, és aztán saját magával is végzett. A hír alatti kommentek között van olyan, aki azzal próbálja elbagatizálni a helyzetet, hogy az anyósa és a felesége még talán, de hogy a gyerekét is? Az ilyen helyzetekben, ha nem tudod szépen és értelmesen és világosan leírni a gondolataidat, akkor inkább ne írd le, mert nem helyénvaló. A hír alatti kommentek többségének fel sem merül a családon belüli erőszak. Fel sem merül, hogy vajon mi lehetett az előzménye, hogy vajon évekig tarthatott ez a bántalmazott kapcsolat. Fel sem merül a kommentek többségében, hogy mióta és mit szenvedhetett a feleség és/vagy a gyerek.

olvass tovább

Tök mindegy milyen, csak kapcsolat legyen? 

Néha az az érzésem, hogy a társadalom többségének nem számít, hogy milyen kapcsolatban van benne, csak az a lényeg, hogy kapcsolatban legyen, mert a szingliség érthetetlen és fura. Mintha akkor válnánk létjogosult személlyé, vagy onnantól kezdve kerülnénk rá a létező személyek térképére, miután kapcsolatba kerültünk x-szel, és akkor válik biztosra a helyünk ezen a térképen, amint megházasodunk és gyerekünk lesz. Mintha egy párkapcsolati viszony kéne ahhoz, hogy a személyes létezésünk valódi legyen. Mintha azzal tudnánk csak bebizonyítani az értékességünket, ha családot alapítunk.

olvass tovább

Önmagunk boldogsága, önmagunk elfogadása nem múlhat azon, hogy mások mit gondolnak rólunk

Tolsztojtól olvasom a „Háború és Béke” második kötetét, amiben szintén megtalálható ez a téma. Hogy honnan vesszük a jogot arra, hogy megítéljük a másik embert? Hogy honnan vesszük a jogot arra, hogy eldöntsük, hogy ami nekünk rossz, az a másik embernek is ugyanolyan rossz? Mi jogosít fel arra minket, hogy másokról ítéletet mondjunk? A hatalmunk, az anyagi helyzetünk, vagy az, hogy férfinak születtünk-e?

olvass tovább

Volt már, hogy azt gondoltad: minek fogadjam el, ha ő sem fogad el engem?

Az elfogadástól te nem leszel kevesebb, és nem leszel gyengébb. Az elfogadás nem önmagad hátránya, nem zuhan az értéked attól, mert elfogadóbban állsz a többi ember-, és maga a világ felé. Nem kéne, hogy másképpen nézzenek rád, mert nem ítélkezéssel fordulsz a másik felé, hanem őszinte kíváncsisággal, hogy mégis kicsoda és micsoda az illető.

olvass tovább

Mióta furcsa az, ha az utcán valaki egyedül van, de mosolyog? Szégyen a boldogság?

Vajon mióta tart a sztereotípia, hogy a magyar emberek búskomorak, és hogy a metrón is csupa fáradt, meggyötört, mosolytalan személyiségeket látunk? Vajon mikor kezdtük el gyanútlanul méregetni egymást? Mitől is tartunk valójában? Hogy a másik fél belénk lát, és rájön, hogy mindaz, amit kialakítottunk magunkról, az csupán álca a túléléshez? A mindennapok túléléséhez. De valójában mióta is van az a felfogásunk, hogy csak túl kell élni a napokat?

olvass tovább