Amikor még elfért a karomban
Amikor még elfértél a karomban, akkor én anya is voltam, és szülő is. Szülő voltam, mert megvettem a digitális csecsemőmérleget, hogy pontosan nyomon követhessem, mennyit gyarapodik a súlyod. De nem raktalak rá soha, talán egyetlen egyszer csak, mert ruháidból kibontva, mindig keservesen, vigasztalanul sírtál. Akkor anya voltam, mert nem akartam a könnyeidet, és fájdalomtól torz, sírástól vörös arcocskádat látni. A szülő, tudod, pontosan feljegyzi egy füzetbe a súlygyarapodást, és a babáját a három óránkénti szoptatásra kondicionálja, mint a kutyákat, akik pavlovi reflexszel topognak az etetőtál előtt, ha a csengőt hallják. Ó, én nem kondicionáltalak semmilyen reflexre, hanem inkább félálomban végtelenszer megetettelek, fityiszt mutatva az összes gyermekgondozás-gurunak, hahó, doktor Spock és Suttogó, a mi tüdőnk úgy erősödik, hogy nem sírunk feleslegesen, kár a rengeteg felesleges feszültségért, Önök nem tudták?
olvass tovább