Kövess minket Facebookon.
Nyugatról kelet felé fújta a rossz időt a szél, Terézváros felett éppen napsütés volt. Ünnepelt mindenki az eső után, meghallgattuk a komolyra megírt nagybeszédeket, közben tudtuk, hogy egyiknek sincs se vége, se hossza. Márciusban ki kell állni kék-fehérben a térre és szavalni kell. Kicsit olyan, mintha még mindég úttörők lennénk, ugye?
olvass továbbTavaly a kései tavaszon lett vége a télnek, március idusán még a havat lapátoltuk, és jeges csapadék torlaszolta el a garázskijárót. A te kocsid állt ott akkor, Miklós, emlékszem, piros színű, kopott kocsi volt. De szerettem.
olvass továbbTudod, én sokat gondolok a régiekre, Ilonka! Nem szeretem már őket, de néha még mindég gondolok rájuk éjszakánként, amikor egyedül vagyok. Mármint éjjelente mindig egyedül vagyok, kivéve, ha nem alszom Manyinál, de Manyi mostanában megint szerelmes, és nem lehet ilyenkor nála aludni.
olvass továbbOdakint a kutyák ugattak. Valaki idegen járt hangosan és illetlenül a lefagyott hóban, a kertek alatt. Éjjel volt megint, és én nem szerettem az éjjeleket, mert sosem aludtam át, mint a rendes emberek. Általában hajnalokig virrasztottam. Tiszteltem bőszen az éjszakát, olyan nagyon, hogy sokszor féltem is. De tudom, hogy te is így voltál ezzel annak idején, a válásodkor, Ilonka.
olvass továbbRád gondoltam ma is, pedig alig ismerlek, András. Egyre többet jutsz eszembe, úgy gondolok rád, mint egy titokzatos jótevőre, aki a semmiből érkezik a csaholó gőzössel, és meg akarja menteni az életemet.
olvass továbbTe, figyelj ide kicsit! Tudod mi az én betegségem oka? Ne holmi szedett-vetett indokokra gondolj, meg ne is kórokozókra, vagy kósza génhibára, amikről folyton beszélnek az orvosok. Már önmagában sem tisztelem a tudományt, mert ezek a szentnek kikiáltott tudósok ülnek naphosszat a drága mikroszkópjuk felett, - de ezt így hidd el nekem - és máig fogalmuk sincsen az én híres betegségemnek az okáról.
olvass továbbAranyvasárnapon anyám kint sütött a konyhában, de mert én nem ehettem cukrot, ezért ki se mentem, pedig imádtam a reszelt citromhéj illatát, és úgy is láttam, hogy kint se voltam, hogy tűnik el a sárga héj a forró-édes mázban. Az orvosok megmondták: nem ehetek édest. Még jó, hogy nem vagy itt, velem, most nem tudnám megcsókolni az ujjadat se.
olvass továbbRákos vagyok. Micsoda otromba szó ez, a kellemetlen népek szoktak ilyesmivel káromkodni. Ne hitetlenkedj, az ilyennel nem szokás viccelni, még nekem se, aki szereti a morbid – rossz poénokat. Alig néhány hete tudom, bár a kór már jó egy éve itt van, de én eddig nem is gondoltam rá, mással voltam elfoglalva. Például veled, Miklós. De most azt se tudom neked bizton állítani, hogy a szívemben vagy-e még egyáltalán.
olvass továbbGondolkodtam kettőnkön. Elképzeltem magunkat: magamat talpig fehérben, tégedet meg fejbúbig sötétben, és azt a képet sehogyan se láttam a valóságban, amelyiken oltárhoz vezetsz. De nem is fontos ez most annyira. Megesküdni ebben a világban, mikor a nász manapság csak hóbort, ugyan minek? Ahhoz túl jól ismerlek, hogy veled ilyesmiről fantáziáljak. Hegyes az orrod vége, Miklós. Tudom én, mindig is szerettél hazudni.
olvass továbbBolond idők jönnek, Sándor. Gyönyörű, őrült időszak következik, amelyben megismerszik a barát, és a szerelem is felfedi magát, hogy kinek a szívében rejtőzködik. A tiédben bizton nem hagytam egy utolsó parazsat sem, hiszen a kagylót se emelted meg, mikor megtudtad, őrült idők jönnek. És ebben az őrületben – hidd el - én leszek az egyetlen nyugodt, aki csitítani fogja a többi zaklatottat.
olvass továbbÉjjel kopogtattak. Úgy hittem te voltál. De csak a halál volt, mert ő gyorsabban ideért. Az éjjel kopogtattak, de csak a halál volt, pedig neked, Miklós lett volna mit mondani még.
olvass továbbSzökjünk meg együtt Sándor. Szedd a holmid és járjuk be a világot kézenfogva, mintha nem is volna világ, vagy nem számítana nekünk az ’égegyadtán’ kívül semmise. Szökjünk meg együtt, Sándor. Gyere el holnap, és szökjél meg velem.
olvass továbbA régi vasárnapokon nem történt semmi különleges. Illetve nem gondoltam akkor, hogy az a megszokott légkör ennek a sokévnek a távlatából különlegessé varázsolja a megszokást. Tudod, még mindig érzem a délidő illatát.
olvass továbbTe mit gondolsz Miklós, mi történt velünk? Mi történt azzal a nagy szenvedéllyel, ami kettőnk között ily balul megesett? Fáj még mindig visszagondolnom, de csodálatosabban nem kezdődött egyik románcos ’szépregény’ sem, ami akkor volt, ami ott volt veled.
olvass továbbSokáig néztem a plafont, Ilonka, éjjel, mielőtt elaludtam. Nem olyan vidám dolog a mennyezetet bámulni, de hát mit tehet az ember, ha egyedül megy haza színház után. Meg akkor is mit tud tenni, ha a férfi, akit szeret, nem jött el az előadásra.
olvass továbbTe nem tudod velem a hétköznapot, Sándor. Hiába udvarolsz nekem, még nem tudod milyen, amikor kócosan, összegörnyedt háttal kuporodom a monitor elé, és a vibráló, szürke fény megvilágítja álmos tekintetem. Még nem tudod, mennyire kedvtelen vagyok az első félórában, a kávém sem kortyoltam ki még, és oly észveszetten tudom keresni a cigarettásszelencét, amit véletlenül mindig a másik táskámban hagyok. Soha nem abban, amihez nyúlok először
olvass továbbTudod-e Ilonka, én még mindég vele álmodom. Tudod e, hogy én még mindig sírok éjjelente, amikor eltűnik a nappali zúgás, és egyedül maradok abban a belvárosi kislakásban, ahol vele voltam boldog. Ezek a kísértetek nem tűnnek el soha, Ilonka? Mondd meg nekem, meddig jár még hozzám vissza éjszakánként?
olvass továbbJulikám, emlékszel te Alizra? Ő volt annak a híres színésznek a felesége, akiért olyan sok nő rajongott húsz évvel ezelőtt, és rajongana még most is, ha nem lőtte volna főbe magát. Aliz tanított engem művészettörténetből, csendes kis nő volt, és minden hajadon őt irigyelte annak idején, amikor elvette a kilencvenes évek ünnepelt operettcsillaga.
olvass továbbTegnap megint vele álmodtam. Nem volt vidám álom. Tudod, még mindig fáj, hogy elhagyott, pedig nem ma történt. Emlékszel erre Veronka? Május volt, és ezután a május után nehézszagú, terhes időszak következett.
olvass tovább
