- A fiatalok gyakran panaszkodnak, hogy milyen nehézzé vált számukra a párkeresés. Mit gondolsz mi ennek a legfőbb oka?
- Erre nehéz pár mondatban válaszolni, több órán át lehetne ezt elemezni sajnos. Inkább egy tanáccsal kezdeném: ne váljon fontosabbá a technika, mint maga az ember. Az utcán, a tömegközlekedési eszközökön, gyakorlatilag mindenhol mindenki a telefonjával van elfoglalva. Erre még azt gondolhatnánk, hogy hiányoznak a barátaink, a szeretteink, a többiek, s így kommunikálunk. Ám amikor velük vagyunk is, egyre inkább csak a mobiltelefonjainkkal kerülünk „intim viszonyba”. Így elvész a valódi élmény, kiszorítja az egymásra figyelést, a megélést – s lecseréltetünk a gépek által. Ráadásul egy illuzórikus, hamis világ ez: ha a közösségi oldalak feltett képanyagát nézzük, eszerint folyamatosan bulizunk, eszünk, gondtalanok és gyönyörűek vagyunk – Magyarország egy felhőtlen buli központként jelenik meg. Elhisszük azt, hogy másoknak mennyivel színesebb az élete, mint a mienk – s persze emellett azt is, hogy ismeretlen ismerőseinket tényleg érdekli a reggelink… -, és ezért a párunkat sokkal szürkébbnek, s magunkat pedig pechesebbnek észleljük. Önbecsapás – ami miatt viszont nem becsüljük meg a valódi kapcsolatainkat. S hogy milyen korán beszippant a technika: már a totyogó gyerekek is inkább az okostelefont választják az emberi ingerek helyett, hisz nem tudunk úgy villogni, vijjogni, annyiféle hangot kiadni, képet váltani, stb. – egyszóval olyan inger-gazdag élményt nyújtani. Így azonban tényleg egy robotkorszak víziója válhat valóra. A legfontosabb lenne visszahozni az érzelmeket, merni megélni, megosztani másokkal őket. Nagyon találónak gondolom azt a mondást, hogy míg régen a szexualitást, ma az érzelmeket fojtjuk el. A kettő együtt működik igazán, ezt pszicho-fiziológiai kimutatások is bizonyítják, ahol az agy örömközpontját, a különböző biokémiai változókat, neurotranszmittereket, hormonokat mérték. Amikor az ember szerelmes, extatikusabb a szeretkezés élménye is – s ez férfiakra és nőkre egyaránt igaz. Ezért probléma, hogy most túlságosan csupán az alkalmi kapcsolatok korát éljük, ami kalandot és izgalmat hozhat, de valódi beteljesedést és boldogságot hosszútávon nem. Fogyasztói kultúránk az eldobható használati tárgyak és a hasonlóképpen kezelt kapcsolatok korszakát hirdeti.
- Mit javasolnál azoknak, akik hosszú ideje egyedülállóak, és úgy érzik reménytelen, kilátástalan a helyzetük a párjuk megtalálását illetően? Főleg a harmincas nőknél tapasztalható, egy szinte kapuzárási pánikhoz hasonló jelenség, amiért még mindig nem állapodtak meg, gyermektelenek, és közben attól rettegnek, hogy kifutnak az időből. De a saját koromosztályomon is érezhető, hogy valami nagyon megváltozott a párkeresés terén.
- Elsősorban azt javaslom, hogy semmilyen társkeresési formától ne zárkózzunk el. Elvégre, ha a világ nem változik, akkor nekünk kell igazodni, vagy legalábbis a saját mércénk szerint formálódni. Én például egyáltalán nem vagyok az online társkeresők ellen. Azt nyilván nem támogatom, hogy az alkalmi szex korlátok nélküli kiszolgálója legyen – nem ezt értem az online párkeresésen. Sajnos egyre kevesebb képességünk van az ismerkedéshez, noha korábban sem voltunk túl ügyesek a villamoson, buszmegállóban, ha a másik megszólításáról, vagy nonverbális jelek küldéséről volt szó, ám manapság ez hatványozottan igaz. Gyakori korjelenség, hogy két személy kiválóan társalog a virtuális térben, sziporkáznak, szemtől szemben viszont elakad a beszélgetés. Nehéz helyzeteket szül, hogy ennyire megváltoztak a kommunikációs csatornák. Merni kell, de nem leadni. Ez alatt azt értem, hogy légy kíváncsi, próbálj ki új lehetőségeket, de nem feltétlenül kell egyéjszakás kalandokba bocsátkozni azon címszó alatt, hogy hátha egyszer valahol megtapadunk. Emellett hasznos lehet az önismeret, megkérdezni magunktól, hogy vajon miért nem vonzok be egy jó párkapcsolatot, mit sugárzom mások felé, illetve miért lököm el magamtól azt, aki mégis rám talál. Vagy interperszonális kapcsolatokban miért viselkedem rosszul, hol rontom el, mik azok a szülőktől hozott minták, amiket folyton megismételek, de a mai világban már nem működnek. És végül egy örök érvényű igazság, hogy ne akarjunk görcsösen párt találni, mert szinte biztosan nem akkor érkezik. Ez főképp a lányokra igaz a kultúránkban honos kettős mérce miatt, a fiúk általában kevésbé esnek kétségbe, ha épp nincs tartós párkapcsolatuk. A férfiak számára pedig éppen azok a nők leginkább izgalmasak, akik azt érzékeltetik, hogy nincs szükségük egy férfira mindenáron. Ez a mi párkeresési paradoxonunk.
- Szerinted az internet térhódítása rossz hatással van a párkapcsolatokra? Legyen szó akár már az ismerkedés fázisáról, vagy már tartós kapcsolatról.
- Nem mondanám. Lépnünk kell, haladnunk kell a korral. Az internetes párkeresés önmagában nem rossz. Nyilván a cápák jobban érvényesülnek, nem kell őket etetni. Ez sajnos erről is szól. Az alkalmi szex sem feltétlenül elítélendő, de nyilván nem erről a típusú online társkeresésről beszélünk, ha komoly párkapcsolatot keres az ember. Ami viszont sokat árthat a párkapcsolatoknak, az a már említett közösségi oldalak nem megfelelő értelmezése és használata. Közel egy évtizede végeztek egy kísérletet férfiakkal, hogy az átlagosnál csinosabb nők fényképeinek nézegetése után a saját barátnőt sokkal kevésbé csinosnak, magukat pedig nem annyira szerelmesnek ítélték. Na, ez a dömping ma naponta érvényesül az üzenőfalon – mindenféle szexi beállítást, hangulatot, filtert, photoshopot bevetve. Fontos, hogy ne felejtsük el, hogy ezek a ragyogó és káprázatos potenciális partnerek pont ugyanazok a fáradt arcok, akik mellett unottan elsétálunk napközben.
- Mivel tartható fenn akár egy életen át egy kapcsolat, mi az, amin folyamatosan dolgozni kell?
- A kérdésedben kimondtál egy nagyon fontos kulcsszót, dolgozni kell rajta, s nem beletunyulni a kapcsolatba. Férfiak és nők egyaránt hajlamosak vagyunk rá – csak éppen másképp –, hogy elkényelmesedjünk, elhagyjuk magukat, hisz már úgyis „megszereztük” a másikat, ráadásul papírjuk is van róla (házasság). A nőknél ez általában a külsőségek elhanyagolásában nyilvánul meg, mondván: A lelkemet szeresse!, illetve a Neki jó vagyok itthon így is… formájában, amivel pedig beindul a szexuális unalom. Szeretni szerethetjük így a másikat – az erotikához azonban ennél több kell! Biológiánkból adódóan a kezdeti fellángolás szükségszerűen csökken (hisz nem tartható fent az az állapot, amikor már együtt élünk a másikkal, hogy ugyanolyan heves szívdobogás kísérje jelenlétét, mint az első randevúk idején), ráadásul a szexuális ingerküszöbünk is az életkor előrehaladtával emelkedik. Ezért fontos néha az új „fűszerek” kipróbálása, az apró meglepetések, izgalmak. Egy nő számára pedig elsődleges afrodiziákum, vágykeltő a férfi bókja – s ha ez adott, akkor a fejfájás is elmarad…
- Ha már az udvarlásnál tartunk… Mi a véleményed arról, ha egy nő kezdeményez?
- Katasztrófa. Ritkán működik. Sajnos ma már gyakran nem a béka válik királyfivá, hanem a királylány megy le békába… A férfiak pedig panaszkodnak, hogy vágynak egy olyan nőre, akit meg kellett hódítani, s nem kínálja fel magát tálcán rögtön az első alkalommal. Sőt, már inkább a nők verekszenek a férfiért, semmint fordítva. Ennek persze azért tudnak örülni – ám rendszerint pont egy éjszaka erejéig izgalmas számukra a kaland.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez