Nem leszek a menedékházad
Gondolkoztam. Végigpörgettem az agyamban minden egyes mondatod, és úgy néztem, ahogy az illúzióim elsuhannak mellettem, mint ahogy a vonat hagyja el a peront. Néztem a mellettem elszálló színes buborékokat, melyek az ígéreteid rejtették és hagytam, hogy anélkül pukkadjanak ki, hogy hozzájuk érnék.
Még mindig itt vagy valamilyen formában. Téged hallak néha vissza a saját szavaimban, még akkor is, ha elharapom a mondatok végét. Még mindig rád emlékeztet pár szám és még mindig tudok nevetni a vicceiden. De valami megváltozott. Az üres szoba faláról visszaverődnek még az itt felejtett ígéreteid, amik kimondott szavak maradnak csupán, mert tett már nem társul hozzájuk. Amikor utoljára láttalak, rád néztem, ahogy az ajtóban álltál, egészen pontosan a fényes küszöbön, amin nyomot hagyott a cipőd és restelkedve kértél bocsánatot. Bocsánatot, hogy belegázoltál az életembe.
Egyik lábadról álltál a másikra, nem tudva, hogy mit kezdj magaddal, velem meg ezzel az egésszel. Nem tudva, hogy mit kezdj azzal, hogy kimondtam, amit már sokkal hamarabb ki kellett volna mondanom.
Nem leszek a menedékházad.
Nem leszek többé a félmosoly, ami megmelengeti a szíved, ha éppen nem tudod merre van az előre. Nem leszek az, mert ugyanúgy egyhelyben dülöngélsz, pont a küszöbön, köztem és a külvilág elvárásai között. Mert a döntésed erről az egészről leginkább az volt, hogy nem döntesz. Nem leszek a döntés, amit nem tudsz meglépni.
Nálad hagytam zálogban az összes át nem adott ölelésem, és bár szeretném visszakapni őket, már nem mondom ki hangosan, hogy kicsit azért fáj. Hogy tényszerűen nem tudsz eleget adni nekem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez