Későn jössz rá
Tudod a kimondott szónak súlya van. Súlya, ami annyit nyom épp, hogy az elmémbe egye magát, hogy zuhanjon a mélybe, mint egy vasmacska. Ha ezt tudnád, akkor talán csöndben maradtál volna, de te is mindig pont akkor vagy hangos, amikor nem kellene. Ebben legalább hasonlítunk.
Igazából abban is, hogy feleslegesen kutatunk a másik után mindenhol. Hogy valami olyan varázslatra várunk, amitől megbomlik az elménk és ketten vethetjük a mélybe azt az átkozott vasmacskát, el, olyan messze, hogy a súlya magával ragadjon és talán sose találjunk haza egymástól. Hogy végre otthon legyünk a másikban. De tudod, kezdem azt érezni, hogy amit keresünk az egy olyan latin nevű madár, amiről mindenki hallott, mindenki tudja, hogy létezett, de látni nem látta senki sem. Hogy legendák keringenek róla, de létezése talán téveszme csupán.
Kissé csalódott vagyok, de nem csak benned csalódtam, hanem magamban is. Amiért azt hittem, hogy majd miattam hanyatt homlok eldobsz mindent és egy közös szeretetburokban tengetjük a következő pár évünket. Én bizonytalan vagyok, de neked biztos kellett, ez tulajdonképpen érthető. Érthető, csak az nem, hogy miért ígérsz olyat, amit nem tudsz megadni.
Valószínűleg sosem tudlak majd hova tenni, pedig te már megragadtál a derekamnál fogva és feltettél a könyvespolcra az ígéreteiddel együtt, hogy egyszer majd jó lesz. Nem tudom, miért ragaszkodom hozzád ilyen hűségesen, amikor mindkettőnknek könnyebb lenne, ha elengednélek.
Mindig későn jössz rá, nem igaz?
Későn jössz rá, hogy mit kellett volna mondanod, pedig olyan csattanós választ adhattál volna, mint egy pofon visszakézből.
Későn mondod ki, hogy „nem menj el”, pont csak annyira, hogy aki után csukódik az ajtó, csak annyit halljon, hogy „menj el”. Későn hajtod fel a reggeli kávéd maradékát, aztán a mosogatóba köpöd, mert már ihatatlan. Későn nézel félre, így nem veszed észre a rajtad felejtett sóvár tekintetet.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez