A platina története

Az észak-ecuadori Esmeralda és Atacanes inka aranymívesei a hódító fehérekkel ellentétben tudták, hogyan bánjanak a „nehéz ezüsttel”. Kemény kis szemcséihez némi aranyport kevertek, és izzó faszénen kis adagokban felhevítették a keveréket. A cseppfolyóssá vált arany beburkolta és kissé összeforrasztotta a platinaszemeket. A platina aránya a keverékben 55 és 60 százalék között mozgott, a többi arany volt és némi ezüst. Ezt a „fehér aranyat” ékszerek és használati tárgyak készítésére használták, valószínűleg ezüst helyett. Ennek az archaikus és elemi megmunkálási módnak köszönhetjük a legrégibb és legszebb platinatartalmú dísztárgyakat- az óegyiptomi leleteken túl, amelyek között például egy platina-berakásos kehely is akad.

A természetben sehol tiszta állapotban elő nem forduló platina kutatása egy fiatal tudományágra, a mitikus alkímia vonzásából lassan kiszabaduló kémiára várt. 1751-ben a platinát külön elem gyanánt vizsgálták már, meghatározták a fajsúlyát, és leírták, mennyire ellenálló savakkal és lúgokkal szemben.

A kor legismertebb természetbúvára, Buffon gróf (1707-1788) Párizsban 1785-ben. Az ásványok története címen megjelent művében vas és arany ötvözetének minősítette a platinát. Ez persze nem volt egyéb merő feltételezésnél, amire viszont ellenfelei szigorú kémiai kísérletekkel feleltek. A titokzatos tulajdonságokkal bíró új fém magára vonta az alkimisták érdeklődését is, akik örökké az elemek átváltoztatásáról fantáziáltak. Tanú erre Giacomo Casanova, aki emlékirataiban leírja látogatását 1758-ban d’Urfe grófnőnél, egy ismert francia alkimistanőnél: „Mutatott nekem egy kis hordócskát, teli Rio Pintó-i platinával, amit állítása szerint bármikor színarannyá tudott változtatni. Személyesen Monsieur Woodtól, a jelentős angol platinakutatótól kapta ajándékba. Ezen kívül még négy különböző tartályban tárolt platinát: közülük háromban sértetlenül ázott kénsavban, salétromsavban és sósavban a fém, de a negyedikben, amely királyvízzel volt töltve, a platina már feloldódott”.

1751-ben H. T. Scheffer stockholmi kutató a „fehér arannyal”, vagy amint ő nevezte a „hetedik fémmel” kapcsolatos vizsgálódásai során először jutott arra az eredményre, hogy a platina csak királyvízben oldható. Ez a folyadék három rész tömény sósavból és egy rész tömény salétromsavból áll. Egy angol vegyész Lewis állított elő elsőnek platinaötvözetet. F. C. Achard német kutatónak (1753-1821) pedig 1779-ben sikerült a fémet arzénnal ötvöznie, és így a platina 1700 C-fok körüli magas olvadáspontját lejjebb hozni. Később az arzént tartós hevítéssel eltávolította. A visszamaradó anyagot izzó állapotban összetömörítette, így állította elő tiszta platinából az első olvasztótégelyt.

Platinaszivacs és rubel

A vegyészek sikerei rövid időre igen keresetté tették a platinát. A kemény, ellenálló, súlyos fém divatba jött. A XVIII. századi Franciaországban a versailles-i udvar és a Janety-féle aranymívesműhely tájékán roppant felkapott anyag lett: sószórókat, ékszerdobozokat, gyertyatartókat, frakkgombokat, óraláncokat, cukortartókat, kávésedényeket készítettek belőle, és ezek kétszer olyan súlyosak voltak, mint ha ólomból készültek volna. Növekedett a nem oxidálódó fém technikai jelentősége is: Párizsban ebből az imponálóan nehéz fémből öntötték ki a mintául szolgáló méterrudat és kilogramm-súlyt. Meghonosodott a platina a laboratóriumokban, is mint csészék, retorták, kemencék és olvasztótégelyek anyaga, sőt magukban a kémiai eljárásokban egyre elterjedtebben használták, mint kitűnő katalizátort, vegyi folyamatok ideális előidézőjét.
Új jelentőségével együtt nőtt kereslete és egyben természetesen ára is. A „fakó ezüst” kívánatos nemesfémmé vált.

Helyénvaló talán, ha itt megállunk kissé, és elgondolkodunk azon, mit is jelent ez a különös jelző: „értékes”. Az érték viszonylagos fogalom, mely a mennyiségi és a minőségi, a legszemélyesebb és a legszemélytelenebb síkokon lebeg, és a lélektanilag kiszámíthatatlan hozzáállások, valamint a gazdaság józan tényezői között hánykódik. Adam Smith és David Ricardo nyomán Marx mindig hangsúlyozta, hogy egy tárgy, egy áru vagy akár egy fém pusztán névleges értéke is használati értéket feltételez, még ha ezt „csak” az ember szépérzéke adja is meg. A Rio Chocó mentén serénykedő aranymosók számára a kis platinaszemcséknek nem volt névleges értéke, mert nem láttak bennük semmiféle belső értéket. És itt mindmáig rejlik egy probléma. Nem akarjuk elvitatni a szépséget ettől a tiszta-hideg nemesfémtől, de mégis úgy tűnik, hogy kézzelfogható értéke, ára valóságosabb, mint esztétikai értéke. Jóllehet a platina a csoportjába tartozó más fémeket megelőzve a legértékesebb nemesfémmé emelkedett e csoportban, mégsem vált- legalábbis ez ideig- az érték mércéjévé a szó kettős értelmében. Ez a helyzet bármikor megváltozhat, hiszen az érték történelmi fogalom. Amint a platinakutató McDonald megállapítja, a platina azután került át az ékszerek világába, hogy a londoni tőzsdén egy időben hihetetlenül felverték az árát. Névleges értéke növelte a nemesfém esztétikai, használati értékét, exkluzivitását.

Alig akad más fém, mely annyi történelmi viszontagságon ment volna keresztül, mint a platina. 1819-ben az Urál-hegységben fekvő Verd-Isszeck táján, majd három év múlva ugyancsak az Urálban, Nyevjanszk vidékén meglehetősen gazdag platinaérctelepekre bukkantak. Ezek a leletek új korszakot nyitottak meg. A Nyizsnyij Tagil-i aranymosók ötven éven át értéktelen hulladékként a meddőre vetették a többnyire feketés színű, jelentéktelen külsejű platinát. Pjotr Grigorjevics Szoboljevszkij kémikus (1781-1841) új, racionálisabb eljárást dolgozott ki a platina kinyerésére, a platinaszivacsot csavaros présben, nyomás és hő hatása alatt dolgozta fel kalapálható fémmé. A tiszta platina előállítása mindmáig bonyolult folyamat, de még ennél is sokkal nehezebbnek bizonyult a ritka és egyben drága fém felhasználása, pedig átlagos ára akkoriban az ezüsté és az aranyé között helyezkedett el. Oroszországban, ebben az időben még nem tudták hasznos módon alkalmazni ezt az anyagot, amelyet Nyugat-Európában a megfelelő technika birtokában már negyven éve hasznosítottak. Az akkori idők energikus orosz pénzügyminiszterének, Kankrinnak (1775-1845) az ötlete támadt, hogy platina pénzt kellene veretni. Három ezüstrubelnek megfelelő dukátokat továbbá kettős és négyszeres dukátokat veretett, összesen 1,4 millió pénzérmét 4,25 millió rubel értékben.

Fecsegő, hideg csecsebecsék

Alexander von Humboldt meglehetősen óvta az orosz kormányt ettől a vállalkozástól, mert úgy látta, hogy a kolumbiai platina miatt nincs mód a fém árának ellenőrzésére. Annak idején Kolumbia csakugyan foglalkozott azzal a tervvel, hogy platina pénzt hozzon forgalomba, ebben az évszázadban pedig Dél-Afrika és Kanada, ez a platinában bővelkedő két ország több ízben is sejteni engedte, hogy esetleg ilyen pénzérméket veret. Az orosz platinapénz-kísérlet siralmas véget ért, és pedig valószínűleg nem is annyira a kolumbiai konkurencia miatt, hanem azért, mert a szokatlan pénz nem nyerte meg a közönség bizalmát. Mikor a platina ára nem akart emelkedni, az érmék visszavándoroltak az államkincstárhoz. A kísérlet az orosz platinapiac teljes összeomlásával végződött, és ennek következtében a fém ára a nemzetközi piacon is a mélypontra esett vissza.

Csak a technika megállíthatatlan haladásával, az izzólámpa megjelenésével és a savak nagyüzemi gyártásával, az ammóniák és a kőolaj térhódításával növekedett meg jelentősen az ipar platinaszükséglete, amely az arany ipari jelentőségét hamarosan háttérbe szorította. A platina értéke a nemesfémek értéktáblázatán már az első világháború előtt az első helyre került, a második világháború után pedig az aranyét háromszorosan is felülmúlta. Előbb azonban még néhány kalandos epizódon kellett e különös fémnek átvergődnie. 1917-ben összeomlott az orosz platinatermelés, amelyet a szovjet kormány eleinte csaknem teljesen elhanyagolt, minthogy terveiben a pénz és a nemesfémtartalékok eltörlését irányozta elő. A nemzetközi valutapiac zilált helyzetének következtében az 1921-es évet az jellemezte, hogy az emberek valósággal menekültek a nemesfémekhez. 1924-ben a Szovjetunió egy dömpingajánlattal visszatért a platinapiacra. 1927-ben, a gazdasági világválság előestéjén aztán egészen drámai módon kezdtek zuhanni a platinaárak.

A két világháború között az immár keresett fém iránti szükséglet új lelőhelyek feltárásához vezetett, elsősorban Dél-Afrikában, amely ma a világ éves platinatermelésének csaknem 75 százalékát szolgáltatja. Az új lelőhelyek hozama jóval felülmúlja a régi orosz és kolumbiai platinatelepek ércvagyonát. A világtermelés fennmaradó negyedén Kanada, a Szovjetunió, Zimbabwe, Kolumbia és az Egyesült Államok osztozik.

Kilencven tonna ebből a súlyos nemesfémből egy 1,6 méteres élű kockának felel meg. Nem éppen imponáló nagyság, de gondoljuk meg: a legjobb lelőhelyeken is csak három gramm platina található egy tonna ércben!

Szerfölött tanulságos az a hirtelen váltás, melynek során a lenézett, fekete platinaércből a névleges értéket olyannyira hangsúlyozó jóléti társadalmak egyik fénylő szimbóluma lett. Csaknem teljesen szennyezetlen, 99 százalékos tisztaságával a modern értéktudat fétise. Tudják ezt a mai formatervezők, akik Londontól Párizsig, Münchentől New Yorkig kínálják a különböző platina ékszereket, melyek annak a modern, előkelő nőnek a hűvös öntudatát idézik aki csak jön-megy a világ színpadán, és hidegen, érzelmek nélkül tudomásul veszi saját bájainak esztétikai értékét. Akit vonz a hideg exkluzivitás, mint állítólag korszerű életstílus, aki szereti a platinát, az minden bizonnyal ezt a nemesfémet részesíti előnyben. A melegszívű köznép pedig viseljen csak továbbra is arany ékszert- ha van rá pénze.