A gyógyszeres doboz fájdalmával
Nyár eleje volt. Nyár, amikor mindennek jól kellett volna mennie. A Szabadság hídon ültünk egymást átkarolva, amikor azt kérdezted, hogy szerintem mennyire lehet hideg a víz. Hogy vajon egyből megállna-e a szíved, ha belecsapódnál, vagy csak belefulladnál szépen lassan. Hogy melyik lenne számodra a jobb halál.
Ez nem sokkal azután volt, hogy kezdtél biztos lenni abban, hogy ott vagyok neked. A kapcsolatunk mondhatni pozitívan indult, szerettem, hogy sok időt akarsz velem tölteni, szerettem, hogy nem olyan vagy, mint a többi srác, hanem érzékeny és csendes, igazi művészlélek. Ez kicsit közelebb is hozott minket, elképzeltem, ahogy együtt írunk majd egy nagy diófa árnyékában, aztán felolvassuk egymásnak, hogy mire jutottunk. Hogy kézen fogva járunk múzeumba, hogy megcsókolsz a festmények között, aztán pedig együtt megyünk haza és hajnalig beszélgetünk. Ez egy darabig így is volt. Aztán egyre feszültebb lettél.
Bármit kérdeztem idegesen reagáltál, ha egyáltalán reagáltál. Amikor nálad aludtam, amint beléptem a szobádba éreztem, hogy szürkeség telepszik a mellkasomra, ami hogyha nem nyitom ki az ablakot, leránt és belefulladok. Elmentél zuhanyozni én pedig egyedül maradtam. Most fizikailag is, nem csak lelkileg. Az asztalodon feküdt gerincre vágva a füzeted, amibe a verseid körmölted. Megfogtam és belelapoztam.
Nem kellett volna, mert a szürkeség nemhogy a mellkasomra ült, hanem berántotta minden érzékszervem, és minden porcikájával rájuk feküdt. Rövid, lényegre törő versek voltak a füzetedben, mind arról szólt, hogy hogy szeretnél meghalni. Hogy senki sem bánná, ha már nem lennél, de a te lelkednek felüdülés lenne, hogyha itt hagyhatná végre a világot. Hogy nincs miért élned, de legalább lenne miért meghalnod. Hogy mi lenne, ha egyszer egy picivel több gyógyszert vennél be.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez