Veled megelégszem
Ott ültél a nappaliban, ahogyan hazaértem, engem vártál, értem aggódtál. Ezek itt most nem házasságunk képei, amiket szórakozásból vagy sajnálatból nézegetünk. Ez itt a valóság. Látom a kézfejedet a karfán, szép, ápolt férfikéz. Látom a gyűrűt is rajta, a mi végtelenségünk jelképét. Végtelen? Tegnap megszakadt, derékba tört, széthasadt az a sérthetetlen, tengelyéből kimozdíthatatlan végtelenség. Mindig is csapnivaló színésznő voltam, az arcomról világos és őszinte érzelmeket olvasott és értelmezett, aki ismert. Így a jó, így a félhomály jótékony takarásában jó állni, csak magad elé ne pördíts, csak ne szorítsd a vállam, csak ne fúrd bele a szemed mindent látón, és értőn a tekintetembe. Sosem tettél ilyet. Az a karfán nyugvó kéz mindig jó volt hozzám, simogató és gyöngéd volt. Az a kéz soha nem bántott.
Úgy történt, hogy akkor pakoltam össze a dolgaimat, amikor meghallottam, hogy nyugtalan, zaklatott álomba merülsz. Miért motyogtam el az eskü szövegét, ha akkor nem is hittem benne? Nem vágytam volna egy másik férfi meztelen bőrének érintésére, ha veled valóban megelégszem. Ő felteszi a kérdést, és én így felelek: köszönöm, nem. Elégedett vagyok, érzelmi biztonságot élek meg, minden rendben körülöttem, nem vágyom másra, ezzel megelégszem. Így döntöttem. Én nem voltam megelégedett akkor, azt sem tudtam, mi az elkötelezettség, a társszerelem, érzelmileg reménytelenül éretlenül, örök, nyughatatlan hiányérzet, végtelen frusztráció mart a semmiért, és ezért hajítottam el a Mindent, téged. Én a mindened voltam, te pedig egy opció nekem. Így minden emberi kapcsolat működésképtelen.
Mikor fáradtál volna el végleg? Mikor mutattad volna beletörődve, kiüresedve, elég, időt kérsz, mert kimerültél abban, hogy folyton az én érzelmi tankomat töltögetted? Kellett nekünk ez a sokkhatás? Elkerülhetetlen volt az arcomba locsolt, jeges víz, ez az érzelmi földrengés, hogy végsőkig megremegjen a világunk, és a tragédia döbbentsen rá arra, ami megingathatatlan? Arra, hogy bármi történik, és bárhová menekülök én, minden keresztútnál te vagy ott, te várakozol rám.
Így történt. Az idő telik, a kocsim szélvédőjén Időnként egy csokor hófehér tulipán. Így üzensz nekem. Mindig így tettél, mindig így voltál jelen, soha nem nyersen, direkten, nyomulva, kellemetlenül léteztél mellettem. Visszatalálok a karjaidba valaha? Kérlek, még ne mondj rólam. Már hiszek az eskü szövegében. Veled megelégszem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez