Jelen írásban a többes szám első személy nem holmi beképzelt királyi többes, csupán retorikai fogás (már ha írásban létezik ilyen). Azt jelzi: sokan járunk hasonló cipőben.

Sok bút-bajt elkerülhetnénk, ha az alábbi mondatokat ki tudnánk mondani. Ám akinek nem inge, eszmefuttatásomat ne vegye magára. Tehát ha nem érzed érintve magadat, irományom nem neked szól. Ez esetben engedd meg, hogy szívből gratuláljak!

1. Bocsáss meg!

Valakit megbántottunk, megsértettünk, akarva vagy akaratlanul. Lényegében mindegy, a helyzet ugyanaz: az illető miattunk érzi magát rosszul. Tettünk egy rosszízű megjegyzést, amit viccnek szántunk? A vicc addig vicc, amíg a másiknak is az. Netán dühünkben emberünk fájó pontjára céloztunk, és el is találtuk? Pláne jó volna exkuzálni magunkat. Nekünk azonban fontosabb a saját valós vagy vélt fölényünk fitogtatása, mint embertársunk érzései. Sőt megesik, még mi sértődünk meg, csak hogy a baklövést ne kelljen elismerni.

2.Tévedtem.

„Micsoda? Hogy én tévedjek? Az ki van csukva” – mondatja velünk nagyméretű egónk kisördöge, a hiúság. Azzal még nincs baj, ha önérzetesek vagyunk – sőt, éppen az egészséges önértékelés része, hogy képesek legyünk elismerni a hibánkat. Hiszen ki az, aki tévedhetetlen? A Jóisten. E csodás lény gyarlónak teremtette az embert, de ő teremtette. Kissé komikus beleülni a székébe, akár hiszünk benne, akár nem. Sokkal elegánsabb azt mondani: „Tiszta szerencse, hogy fenntartottam magamnak a tévedés jogát.”

3. Neked van igazad.

Az előbbi mondat ikerpárja. Iszonyú nehéz bevallani, sokszor még önmagunknak is. Rettegünk attól, hogy a másik fölénk kerekedik, legyen szó bármilyen csip-csup vitáról. Vajon miért? Mert akkor azt érezzük, nem vagyunk kompetensek a témában. Na bumm. És akkor mi van? Nem dől össze a világ. Ha pedig a másik erre rávágja: „ugye, megmondtam?”, ahelyett, hogy szerényen és kedvesen ránk mosolyogna, akkor magáról állítja ki a szegénységi bizonyítványt.

4. Nem tudom.

Ismertem valakit, aki egész életében nem mondta ki ezt a mondatot. Igaz, tájékozott ember volt, de ő sem mindenben. Így hát arról, amit mégsem tudott, ködös elméleteket kreált, és hosszasan fejtegette őket. A körülötte lévők pedig ásítoztak. Szóval senki sem szereti az okostojásokat. Persze, ha nekünk kell színt vallani, inkább mindenhez konyítunk, mintsem hogy tanácstalanul felvonjuk a vállunkat. Mert azt hisszük, az ciki. Így lesz az egész ország amatőr foci-, számítógép-, művészet-, politika-, orvos- és még ki tudja, milyen szakértő. Aztán a nagy szakértés eredményeképpen leszóljuk a profikat. És ez az, ami ciki.

5. Miben segíthetek?

Többnyire eszünkbe sem jut, hogy megkérdezzük. Inkább a másik fejéhez vágunk valami nagy klisét, ha bajban van. Például súlyos beteg, mi pedig közöljük vele, mit van úgy oda, úgyis meggyógyul. Jobb lenne egyszerűen annyit mondani: sajnálom. Az amerikai filmek például tele vannak az „I’m so sorry”-val. Nem azért, mert az amerikai ember annyival jobb, hanem mert ott kialakult az együttérzés kifejezésének a kultúrája. A „Can I help you?” (Segíthetek?) hasonló formula. Lehet, hogy semmiben sem tudunk segíteni, de felebarátunk már a gesztusért is hálás.

6. Kérlek, segíts!

Ugyanannak a botnak a másik vége. Nemcsak segítséget felajánlani, de kérni sem tudunk. Ebből a nézőpontból megállapítható rólunk: néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Persze, lehet, volt már pár csalódásunk azokban, akiknek a támogatására leginkább számítottunk. Érthető az óvatosságunk – ugyanakkor hol van az megírva, hogy ha X és Y nem segített, akkor Z sem fog? Sehol. Ez csak úgy derül ki, ha előadjuk Z-nek az ominózus óhajt. Segít? Jaj, de jó! Nem segít, holott tudna? Ismét csak ő az, akik kiállította magáról a szegénységit.

7. Nem.

Vagyunk egy páran, akik nem tudunk nemet mondani. Jogos önvédelemből sem. Miért? Mert félünk, hogy akit visszautasítunk, nem fog minket szeretni, becsülni, tisztelni. Vagy csak a vitától rettegünk. A konfrontációtól. Az ugyanis egyrészt kellemetlen, másrészt össze kell szednünk hozzá a lelkierőnket és az észérveinket. Kényelmesebb megcsinálni, amit a másik mond. Látszólag. A sok bólogató jánoskodás közepette ugyanis egyre kisebbre zsugorodunk. A végén már nagyítóval kell keresnünk az önbecsülésünket.

Rados Virág             

• bocsáss meg kérlek

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!