Persze mindennek megvan a helye és az ideje. Belül érzi mindenki, kinek érdemes levetkőzni a máz minden egyes darabját. Nem mindenki méltó rá ugyanis.

Furcsán hangzik, de ebben rejlik a mi szépségünk. Minden abszurd, olykor megbotránkoztató, de erőt, valódi értéket sugalló tulajdonságunkkal, és a személyünkkel együtt.

Persze ezek a dolgok nagyon eltérőek egyébként. Nem olyan rég, pont egy számomra nagyon kedves emberrel beszélgettem, aki azt mesélte, hogy talált egy rendkívül érdekes, valamiféle kőnek tűnő tárgyat, amiről kiderült, hogy kissé már antik, és talán egy parfüm lehetett. Kopottas, karcos a felszíne. Ahogy az értékét, hovatartozását latolgattuk, rájöttem, hogy teljesen mindegy kihez tartozott. Egy unalmas életet élő, öreg bácsihoz, vagy egy állandóan pörgő, fiatal lányhoz, nem számít.

 Mert lehet csak számunkra unalmas az az általunk elképzelt életforma, és lehet csak számunkra, olyan mozgalmas az a másik. A legvégén úgyis minden összekapcsolódik valahogy.

 Ugyanazokkal az érzésekkel, félelmekkel, aggodalmakkal küzdünk nap, mint nap, csak eltérő formában. Talán sokszor nagyon is eltérő formában. A lényegen nem változtat: Van egy valóság-rajz, ami minket ábrázol, ami mi magunk vagyunk, és a lehető legjobb dolog, hogy ez így működik. Különböző háttértörténetekkel, sorsokkal, érzelmekkel, célokkal és vágyakkal. Hol összeérnek, hol távolodnak, de benne vagyunk mindannyian. És ez valóságos. Nem sárba tiporni, hanem emelni kell, minden percben, amikor csak lehet.

Csak egyszer kell ráébrednünk, hogy a tökéletlen satírozásainkkal együtt vagyunk valójában a legtökéletesebbek, és a legegyedibbek. Egy történet, aminek koránt sincs még vége.

• lélekhangok önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!