Megszoktam. Az egyedüllét, amitől olyan sokan félnek. Számomra már nem ijesztő és nem hideg. Pedig volt idő, mikor még legnagyobb ellenségemként néztem rá. Igen, az egyedüllétre. Ami mostanra már tudom nem egyenlő a magánnyal. És mégis, néha kéz a kézben járnak.

Az ember mindent meg tud szokni anélkül, hogy észrevenné. Ami egykor kín volt, mostanra a mindennapok része lett. Ilyen vagy olyan okból kifolyólag, de különösen jól tudunk alkalmazkodni a világ dolgaihoz, és kicsit kevésbé jól a saját dolgainkhoz.

Vannak jó, vannak kevésbé jó és vannak rossz párkapcsolatok. És van olyan, amikor nincs senkid. Furcsa, de valahogy ez utóbbi a legritkább, hiszen már minden létező opció és szinonima megalakult arra, ha két ember csak úgy elvan egymással. Elvan. Érdekes, de számomra ebben a szóban tényleg nincs semmi. Semmi szerethető. Nem kívánok olyan kapcsolatot, amire az a jelző illik, hogy „elvagyunk”. Persze nem vagyok híve a címkézésnek sem, ugyanakkor akármelyik oldalról is közelítettem meg eddig ezeket a kapcsolati formákat, mindig arra jutottam, hogy akkor tud valami tényleg jól működni, ha engedjük magunkat beleolvadni. Ha nem csak úgy vagyunk, hanem van benne valami igazán szerethető számunkra.

Valahol félúton a romantika és a szenvedély között van egy állapot, ami körülölel mindent. És az jó. Mert benne tudunk lenni. Részeseivé tudunk válni. Az csak a miénk lehet.

Azt hiszem pontosan valami ilyesmi volt az, amiről az ember lánya esténként, lefekvés előtt ábrándozik. Aztán persze időnként a magány felüti a fejét és ránehezedik a mellkasodra. És egy napon, amikor éppen minden ellenem fordult, eldöntöttem, hogy elengedem a várakozást. Elengedem a fájdalmat, amit a múlt rakott rám. Mert bármennyire is ismertem jól a nehéz időszakot, a szívfájdalmat és bánatot, nem akartam többé ezt a fájdalmas komfortot magaménak tudni.

• elfogadás érzelmek érzések lélekhangok megszokás szeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!