Szíveddel lásd a világot – írd át a valóságod!
A tegnaphoz képest megint kilométerekre merészkedtem. Feküdtem teljes nyugalommal, tárva nyitva volt a szívem, a lelkem, és értettem az egészet. Átjárt a béke, mert ha valaki mindent tud, akkor nincs, mi feszélyezze – tudja, hogy mindennek meg van a miértje, és ez így van rendben.
Ehhez képest ma a gyomorideg kísérget, mintha muszáj lenne, pedig én aztán nem kértem. Próbáltam csillapodni, emlékezni arra, amit tegnap még tisztán láttam és értettem. Visszaszerezni azt a pozitív látásmódot, tapasztalni azt a csodát, ahogyan az életünket egyszerűen élni kellene. De ilyenek a szürke hétköznapok, amint nincs fókusz, megjelennek az aggasztó gondolatok. Ma már megijedtem olyan körülményektől, amelyektől tegnap még a hideg se rázott volna ki. Mert tegnap tudtam, hogy mindent meg lehet oldani, és a legsötétebb félelmeimből is van kiút.
Felfoghatatlan, mekkora különbség van a két hozzáállás között, és hogy valójában melyik mennyire éltető rám nézve. Az egyik táplál, békét teremt - csak építene és felfedezne. A másik egy szarkasztikus pesszimista, aki szívesen ül a legmerészebb álmaim tetejére, és mondja azt nevetve, hogy már pedig mindez csak a fejemben lehetséges. Köszönöm, de ebből a véleményből tulajdonképpen nem kértem. Amennyire hangos az álmodozó bennem, annyira rikácsol mellettem a sok nehézség, melyekre teljesen feleslegesen koncentrálok ennyire. Gondold el milyen, amikor ez a károgó varjú bennem, találkozik egy másik rikácsolóval a vacsora partnerem személyében, és ketten együtt, mint legkedvesebb barátok elbeszélgetnek. Olyankor biztosíthatlak, hogy nem lennél szívesen a közelünkben. Már csak az energia is rossz, ami egy ilyen beszélgetésből fakad, a szörnyű pedig az benne, hogy ragályos. Először a pincérnek lesz rossz kedve, aztán mindenkinek a teremben – csak azért, mert árad belőlünk a rosszkedv.
Ellenben látnád milyen, amikor végre kiszabadulhat belőlem az őszinte, ártatlanul áradozó, álmodozó énem. Amikor szívemből beszélek, sőt, olyan emberekkel vagyok, akik szintén onnan mesélnek - na, az felbecsülhetetlen. Olyankor érezzük mindannyian azt, hogy tényleg fel lehet töltődni az emberi kapcsolatokban, és nem csak egy szótlan, tündéri kutya nyújthat vigaszt. Mégis, a szürke hétköznapokra hivatkozva elviseljük, hogy folyamatosan csak a rikácsoló énünk érvényesül. Talán nem lennének olyan szürkék azok napok, ha kicsit másképpen látnánk a világot. De inkább a rosszhoz hozzászokva, egy-egy órára elmenekülve onnan éljük az elviselhetetlen fakóságot.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez