Szégyellni kezdtem az igaz arcom
Azt érzem, hogy már nem látod szívesen a mélységem. Persze vendégül látod a szenvedélyem, és dicsőíted az összes érdemem, minden elismerésed. De nem ápolnád szívesen a tekergő kígyót bennem, nem tudod hova tenni, amikor elkezd sziszegni bennem. Még mindig azt hiszed, hogy látsz engem?
Elfogadtad a hangulatingadozásaim, mert, hogy hoztam őket magammal a csomagomban, biztos rám akasztotta valami evilági trauma, amitől a mai napig nem szabadultam. Mondjam, hogy nem így van? Elhiszed majd a nagy szavaimat? Egy idő után rájössz, hogy nem kell neked ez a sok dráma, hogy az eredmény tetszik, nem a művész maga. Megérted, hogy velem lenni nem csak a boldogságomat jelenti, hogy lesz olyan, amikor egy roncsot kell ölelni és kőkemény támasznak kell lenni.
Akárhányszor elővettem az igazi arcom, akárhányszor engedtem, hogy lásd a vulkánom, téged megtévesztett a látvány – drámának nevezted, hisztinek és túltengő érzelmeknek – nem értetted meg, hogy nekem ezzel együtt kell élnem, így teljes a világom, a mindenségem. Mivel megijedtél, takargatni kezdtem. Nem akartam, nagyon nem, hiszen ez tényleg csak ideg óráig tart, képtelenség elfednem az igazi énem. A helyzet az, hogy most már szégyellem. Az egyik legnagyobb bennem rejlő értéket, elkezdtem szépíteni, határok közé szorítani, hogy ne ijedj meg tőle, hogy emészthető legyen számodra, és semmiképpen se legyen érthetetlen. Csak azért, mert azt hittem elég, ha hellyel-közzel látsz engem, nem szükséges, hogy teljesen megértsd a szívem és a mélységem. Azt hiszem, tévedtem – muszáj lenne látnod engem – mert ez így lehetetlen.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez