Sokszor későn ébredünk

Sajnálom, hogy azt gondoltam, mindig csak én építem a kapcsolatunkat, én harcolok érte, te pedig csak egy szemlélő vagy, aki kiélvezi az általam felépített otthont.

Sajnálom, hogy sokszor nem láttam a küzdelmed, a tetteid jelentőségét. Azt, hogy hiányzott a lány, akit megismertél, akibe igazán beleszerettél, s aki néha eltűnt, mert magában sem bízott igazán.

Sajnálom, hogy elbúcsúztam tőled.

Sajnálom, hogy azt vártam, hogy harcolj értem, hogy harcolj kettőnkért, miközben bennem valami megváltozott, feladtam. Sajnálom a rengeteg haragot, amit akkor éreztem, nem tudtam, milyen egy élet, egy élet nélküled.

Sajnálom, hogy nem harcoltam foggal és körömmel. Azt, hogy mindennek ellenére összecsomagoltam. A ruháim, a könyveim, a fényképeim, az emlékeim, az érzéseim, mindent. Sajnálom, hogy nem láttál bele a dobozokba.

A dobozokba, melyek mélyén ott ült egy lány, egy kétségbeesett lány, aki csak arra várt, hogy mégis ott tartsák. Ott, ahol ismerik, ahol szeretik, ahol egykor létezett a szó, örökké.

Sajnálom, hogy nem mondtam el neked mindent. Minden gondolatot, kételyt, fullasztó érzést, derűt és álmot.

Sajnálom, hogy elveszítettél, s én elveszítettelek. Sajnálom.