Soha életemben nem bocsátom meg!
Felébredsz, és a konyhába menet emlékszel - a teádba viszont elfogadást töltesz, önszeretetet, hogy együtt tudj élni egy élethosszig tartó rossz érzéssel, amit az én ragaszkodásom okoz. Zuhanyzás közben csitítod magad, utazás közben megérted az összes érvemet, és ha bármi túl monoton, a kettőnk között lévő békét vizionálod. Nagyrészt sikerült elengedned, csupán az maradt benned, amit én testesítek meg. Ha találkozunk, te ezért vagy távolságtartó velem. Hiszen legutóbb, amikor szeretetből közeledtél, és csak annyit üzentél, hogy ez az egész túl nehéz, és te eleresztenéd, akkor én dühös lettem, és felháborodtam, hogy hogyan is képzeled ezt – hiszen én eldöntöttem! Eldöntöttem, hogy ezt soha életemben nem bocsátom meg.
De a fene egye meg, talán te teszed helyesen: a vita, harag, méreg, indulat és rossz szándék szigorúan időbeli – a béke az, ami időtlen. Arra kellene, hogy vezessen a lelkem. Meg kellene értenem, hogy ilyesmiről butaság döntenem, és ha múlni akar, akkor muszáj engednem. Boldogan engednem, hogy halványuljon a rossz érzés, könnyen eleresszem, végre átjárjon a szeretet. Ne rémüljek meg magamtól, hogy azok után, amit tettél velem, még képes vagyok szeretni téged. Ne rémüljek meg, hogy ekkora, ilyen hatalmas a szeretetem, hogy békére vágyik bennem minden, és arra is törekszik a lelkületem. Ha ijesztő is, erre kellene mennem.
Valamikor régen eldöntöttem, és azóta is ezen szörnyű döntés szerint élek. De most valamiért itt vagyok, és ezt az egészet végig gondolom: változtathatok, annyira könnyen mássá tehetem az életem. Ezt kellene tennem – feldolgoznom, megbeszélnem, elengednem – hogy ezentúl a béke törvénye vezérelhessen. Ideje felébrednem, ideje békét lelnem, ideje elengednem!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez