Romboljál kislány!
Feladtam én, ezerszer, de mindig mély meggyőződéssel: nincsen vége, csak teremts, csak csináld, hogy egy napon a valóság a tiéd lehessen. Ezért, talán sosem adtam fel. Pedig meg kell értened, vég nélkül nincsen kezdet, és semmilyen folytatás sem. Vagy meggyászolod, megéled a fájdalmadat, vagy örökké átjáróház maradsz, egy szürke, könyörtelen valóságban - félig itt, félig egy másik világban. Ha kihagysz egy lépést, akkor nem táncolhat veled az élet. Ha kihagyod a rombolást, kihagyod a teremtést és a megtartást is. És kilépni az élet kerekéből azt jelenti, hogy kint is maradsz. A történéseken kívül, az áldásos változásokon kívül, egy megfagyott valóságban egy szeretett fantáziával, mely a régről maradt szennyek miatt, egyszerűen képtelen a manifesztálódásra..
Pedig, középen biztonságban lenni az élet kerekében más, mint kívülállóként mindenről lemaradni. Szemlélődni, miközben történik veled a bolond mizéria, s felemelni a fejed, nagyon más, mint valamit soha át sem élni. Esetleg eleve bele sem menni, hiszen az elméletet túlságosan is jól ismered.
Gondoltam békés harcosként megúszom az egészet, s ezúttal járom az utat bölcsen, dráma mentesen. Eléggé céltudatosan ahhoz, hogy semminek ne kelljen eltörnie bennem, s egy nap majd megölelhessem a saját teremtésem. Máris építettem, de el, egy percre sem engedtem. Pedig ha tört volna, ha csak egy kicsit is kopott volna a kötelék bennem, a felszabadulásom megígért volna minden lehetőséget.
Milliónyi szürkés nap után, valahogy tényleg azt érzem, hogy kissé hibádzik az elméletem. S bár az álom, teremtőszándék és vágy továbbra is végtelen bennem, az élet rendjét követve most igenis rombolok egy keveset. Megélem a fájdalmam, félelmem, elengedésem a maga reménytelenségével, akkor is, ha titkon ez mindig ellentétes lesz a bizonyossággal a szívemben.
További írásaimat a honlapomon és a Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez