Fent vagyok a társkereső felületeken, egymás számára ismeretleneknek szervezett társasági esteken veszek részt, nyitott vagyok a mindennapokban, a boltban, a buszon, a munkahelyemen. Mégsem érzem azt, hogy akár csak közelében lennék a nagy ő megismerésének.

Se kapcsolatban, se szinglinek lenni nem könnyű. Addig egész jó érzés amúgy, amíg azt érzem, hogy bármikor és bármit csinálhatok, nem kell alkalmazkodnom, akármennyit lehetek egyedül vagy a barátaimmal. Sőt, akkor is egész jó érzés - ennek ellenére nem vagyok kárörvendő -, amikor hallgatom a páros ismerősöket a magánéleti gondjaikról beszélni. De az egyedülálló létnek is megvannak a hátulütői. 

Nincs kivel nyaralni menni, elmenni a Valentin-napi különleges vacsoraestekre vagy termálfürdőzni, és nincs, aki a nap végén megsimogatja a fejünk búbját, ad egy puszit, és azt mondja, hogy már minden rendben, hiszen itt vagyunk egymásnak. Ha ehhez hozzátesszük, hogy már csak 2-3 éven belül a harmadik x-emet töltöm be, és nagyon nem egyszerű manapság még maga az ismerkedési folyamat sem, nemhogy az elköteleződési procedúra, akkor egyértelmű, hogy minden esélyt meg szeretnék adni annak, hogy megismerjem a leendő páromat.

Meg is adok. Kétféle társkeresőn húzogatom jobbra és balra a fényképeket, kínlódom annak eldöntésével, hogy a felsorolt paraméterek közül van-e olyan, amiben összeegyeztethetetlenek lennénk, illetve hogy adott páciens egyáltalán valódi-e. Emellett igyekszem részt venni az összes baráti és társasági eseményen, amire meghívnak. Próbálok mosolyogni a boltban, és nem kimutatni azt a reményvesztettséget, amit belül érzek. Kipróbálok új dolgokat, helyeket, közegeket.

A minap még egy olyan rendezvényre is elmentem, ahol sok, egymásnak ismeretlen embert ültetnek 4 fős asztalokhoz, hogy megadott témák és kérdések alapján nekiálljanak egymással beszélgetni. Az alapkoncepció nem a társ-, hanem a barátkeresés, de nyilván jó lehetőség arra is, hogy megismerjen az ember 1-2 potenciális jelöltet.

Szemfülesebb próbálok lenni és nyitottabb, mindenkire. Az a helyzet, hogy mindezek ellenére sem érzem azt, hogy akár csak a közelében lennék a szingli létem végének. Jelenleg kifejezetten reménytelennek tűnik a helyzet. Randiról-randira megyek, beszélgetek, kávézunk, vacsorázunk, akár még a borozásig is eljutunk, vagy 2-3 randiig. Ilyenkor az ember felteszi a kérdéseket magának. Velem van a baj? Rosszul csinálom? Ennyire nincsenek emberek, akik komoly kapcsolatot szeretnének? Vagy talán csak még én nem állok készen?

• ismerkedés párkeresés randik társkeresés

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!