Ragaszkodás nélkül nem szerethetem a másikat?
Van egy tévhit a ragaszkodással kapcsolatban: az, hogy szükség van rá. Hogy a szeretet úgy mutatkozik meg az emberben, hogy összekapcsolja magát a partnerével: eggyé olvadnak, mint az egypetéjű ikrek. Az lesz a normális és természetes viselkedés, hogy alázatosan fejet hajtasz a másik előtt, és egyengeted az életét.
„Minden sikeres Férfi mögött egy Nő áll.” Ez nagyon benne van a köztudatban, de arról már kevesebbet beszélünk, az már nem olyan magától értetődő, hogy bizony, egy sikeres Nő mögött is van egy stabil Férfi, aki minden zuhanásnál kinyitja az ejtőernyőjét, és aki nem csak lehozná a csillagokat, de meg is teszi. Viszont ebből is kiindulhatunk, hogy: Egy kapcsolat az oda-vissza létrejövő adásról szól, avagy a kölcsönös tisztelettől és az egymás felé történő, körkörős biztosításoktól lesz aktív: nem attól, hogy görcsösen meg szeretnél felelni magadnak és a másiknak, nem is attól, hogy akár tudat alatt, de birtokolni próbálod a másik személyt, még csak a folytonos együtt levéstől sem lesz eredményesen aktív.
Mert a ragaszkodás az az EGO egyik játékszere: ragaszkodsz, tehát nem áll távol tőled a birtoklási vágy. Akkor érzed biztonságban magad, ha mindent a saját kezedben, a saját felügyeleted, a saját kontrollod alatt tartasz? EGO, EGO, és ismételten EGO. Egy párkapcsolat pedig minden, csak nem a kimondottan elvetemült EGO-k játékterme. Legalábbis, amit tényleg komolyan veszel, és nem csak lézengsz bele az egészbe, mert „úgyis lesz valahogy.” Egy párkapcsolat, egy házasság pedig főleg nem olyan, amit simán leszarhatsz és nem kell semmit sem tenned ahhoz, hogy működjön. Nem, egy kapcsolatban sosem dőlhetsz igazán hátra, egy martinivel a kezedben. Sosem veregetheted meg a válladat, hogy mennyire jól csinálod, hogy mennyire jól csináljátok. Egy rendes kapcsolat, ami épít és nem rombol, az hálára, türelemre, alázatra és szabadságra nevel. És önbizalomra, hiszen egy jó párkapcsolat sosem fogja engedni, hogy rosszul érezd magad a bőrödben sőt, megtanítja neked, hogy elsősorban magadban kell (feltétel nélkül) hinned ahhoz, hogy a partneredben, illetve, hogy a többi emberben is hinni tudj.
Egy fejlődő kapcsolat nem arra nevel, hogy még jobban zárkózz be, hogy hidegülj el a külvilágtól, hogy folyamatosan kérdőjelezd meg önmagadat, és hogy a partnereden kívül senki másban ne bízz meg. Ha hasonlóak vannak terítéken nálatok, ott bizony mérgező kapcsolatról beszélünk, ahol két EGO soha nem szűnő harca zajlik a fegyverekkel körülvett harcmezőn, és bármennyire fájdalmas is, bármennyire is azt hiszed, érzed, hogy valami összeköt, félre kell dobni az EGO-d és pontot tenni a kettősötökre. Mert a szeretet nem mentség a maradásra. Az EGO nem üti ki a szerelmet, csak nem tud feltétel nélkül szeretni és ott lenni, mert amikor pokolian összevesztek, akkor az lesz az első reakciód, hogy magadat véd. Nem a másikat, hanem csak és kizárólag saját magadat. Hiszen senki nem ért meg, igaz? Hiszen senkinek sem jelentesz semmit, igaz? Hiszen te próbálkozol megfelelni, de le se szarják, igaz? EGO, EGO, és EGO. A feltétel nélküli szeretet nem kérked, nem kérdez, nem hazudik, nem gátol, nem szeretne birtokolni, nem akar megváltoztatni, és nem korlátoz. A feltétel nélküli szeretet pontosan tudja vagy érzi, hogy mikor mit mondjon, cselekedjen vagy éppen mennyire engedje meg magának a létezést. A feltétel nélküli szeretet a legönzetlenebb dolog a világon.
Van, aki azt állítja, hogy az EGO-ra igenis szükség van egy párkapcsolatban, hogy igazán sosem engedhetjük el, mert az EGO hozzánk tartozik. Szerintem meg az EGO simán tönkretehet egy olyan kapcsolatot, ami jó is lehetne. Az EGO addig jó, amíg az önazonosságot jelenti, amíg nem akadályozza meg, hogy a másikat boldoggá tegyük. Az EGO-t hajlamos a félelem uralni, s amikor elér egy bizonyos szintet, fogjuk magunkat és lehúzzuk a rolót. Mert könnyebb falat emelni, mint megengedni magunknak, hogy beengedjük önmagunkat és a másik személyt a legmélyebb bugyrukba a szívünkben, lelkünkben s a testünkben egyaránt. Könnyebb azzal magyarázni a viselkedésünket egy-egy veszekedés után, hogy nem érdemel meg minket a másik, hogy mi sem érdemeljük meg a másikat, hogy összeférhetetlenségig fajultak a dolgok és nem megy tovább, mint szembenézni azzal a hibával, ami a probléma gyökerében rejtőzik. És ez a gyökérben rejtőző gumó egészen a gyerekkorunkig sőt, az összes felmenőnkig vezethető vissza: az ő sérelmeik, az ő traumáik, az ő csalódásaik, a saját kapcsolati hibáik és útkereséseik mind-mind hatással vannak a mi életünkre. A negatív igenis belénk ég, és nagyon nehezen lehet tőle megszabadulni: lehet azt mondani, hogy minden nevelés kérdése, de ez nem lenne igazán pontos. Lehet, hogy valakit tök nagy szeretetben és harmóniában meg kényelemben neveltek, és mindent megadtak neki, de ő mégsem találja eléggé a helyét a világban. S ez ugyanúgy igaz a fordítottjára is. Tehát nem lehet mindent a nevelésre fogni, mert az pusztán csak körülbelül 65%-ot jelent, ha nem kevesebbet.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez