Nem volt hiba, hogy szerettelek - levél a múzsámnak
Könnyebb lesz, most még rossz egy kicsit, de majd jobb lesz - hangzik a fejemben a megnyugtató gondolat - Tudom, hogy bizonyos tekintetben, szükségszerű volt, hogy megtegyem azt a lépést, amire eddig nem voltam képes, és ez jó, ez tényleg örömmel tölt el. De akkor miért érzem azt is, hogy valami összetört bennem?
Miért lett egy részem árvább, mint amikor azt gondoltam a börtönöd fogja vagyok? Ilyen íze van a szabadságnak, ilyen keserű méreg? Lehet, hogy ez csak egy stocholm szindróma? Vagy a lemondásnak van ilyen lelketlenül üres szívfacsarása? Egy ciklus lezárult, beteljesítette feladatát, megváltoztam, a dolgok nem mehetnek tovább úgy, ahogyan eddig és ez ránk is vonatkozik. A szeretet örök, a hogyan változó, és hogy mi lesz, az majd csak útközben derül ki, el kell indulni és felfedezni. Valaminek vagy valakinek az elengedése természetes gyász bennünk, amit manapság szeretünk átugrani. Nekem te ettől többet jelentettél.
Lehetetlenre vállalkoztam - nyugtázom magam tovább. A mi vitorlánkat sosem fogja fújni a szél, zátonyra futott, esztelen gondolat volt hinni a kikötésben, még egy lakatlan szigetre sem tudtunk eljutni, csak hánykolódtunk, egy egyre jobban megvadult tengeren. Se maradni, sem szabadulni nem tudtunk egymástól, láthatatlan kötelék volt ez, amit sokszor az ég irányított. Pedig nem is a csillagainkban volt a hiba, hanem az emberi mivoltunk örökös ellenfelében, a félelmeinkben. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Kicsit megengedem, hogy dühös legyek, amiért tétlenül nézed, ahogyan a partra úszom, de közben ráébredek a felismerésre, hogy folyton én hagylak magadra. Ugyan mi jogom lenne bűnösnek kikiáltani, mikor magam is vétkes vagyok? Melletted tanultam meg igazán, a saját szemükön keresztül látni az embereket, és nem úgy, ahogy én akarom őket látni, de a legnagyobb ajándék mégis csak az volt, hogy az irántad érzett szeretetem tisztasága, napról napra tanított meg önmagamat is elfogadni, jobban szeretni. És én még merek azért búslakodni, mert nem volt elég gazdag, amit kaptam ezen az ösvényen? Milyen telhetetlen és elégedetlen tud lenni az ember, ha nem lát tovább az orra hegyénél.
A figyelmem túlságosan azon volt, hogy beakartam tölteni az űrt, begyógyítani a sebeket. Minden előre borítékolt vesztes próbálkozásom erre irányult, de talán éppen ezért, csak a csend maradt, mintha sosem lett volna esélyünk. Ellenálltam, és dacoltam, miközben a megengedés volt az egyik fő lecke, amin olyan sokszor el is hasaltam. A komfortzónám biztonságát választottam megannyiszor, és persze te is. És a hasonló, hasonlót vonzza elve alapján, tükreink túl élesek voltak, és sokszor belebuktunk, széttörtük, elfordultunk, csak ne kelljen belenézni. Ez is az oka, amiért nem megy, amiért fájna maradni és könnyebb búcsút inteni. Pedig csak szembe kéne nézni azzal, amit egymásnak mutatunk és levetkőzni, de most nem megy. Még, vagy együtt már soha sem.
Tudod, ami velünk van, volt, az csak a mi titkunk, hogy ezt milyen csomagolásban kaptuk, nem számít, nem a felszín, sem a látszólagos történet a lényeg, nem ez a valódi, hanem maga az út, és amit közben belül átéltünk és aminek hatása formált, tágított minket. Különben is, a Róka megmondta: “- Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. “ És én láttam a lényeget benned, az első pillanattól, ahogy megláttalak, és sosem a te árnyékaidtól menekültem, ahogy most sem, hanem a sajátométól, amit a fényed megvilágított bennem, és amit még nem tudtam elfogadni. Mind ezt tesszük. Saját nem szeretett részünk miatt távolodunk el attól, aki a napsugarait szórta ránk, emiatt hisszük, hogy eleinte elvakít, majd megéget, pedig csak az igazságunkat fedi fel, azokat, amiket önmagunkról hiszünk ott legbelül.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez