Nem tudtam milyen egy ”irányításmániás, lerombolt, lelki sérült férfival” élni, amíg nem találkoztam vele
Sosem volt biztos magában és a kapcsolatunkban sem, két havonta eljátszotta velem, hogy ő nem akarja ezt a kapcsolatot. Így volt akkor is mikor elutaztunk síelni, hogy ő tavaly ugyanígy utazott el az exével és élete legrosszabb nyaralása volt. Aztán egyszer majdnem elmentem és mondta, hogy oké beszéljük meg.. Itt maradtam. Heteken át nagyon jó volt a kapcsolatunk. Az exének mindent megadott, tárgyakban érzelmileg, utazásokban. Én a közel egy év alatt semmit nem kaptam tőle, sem érzelmileg sem fizikailag. Csak éltünk, mint a lakótársak. Amit akkor ő kapott, azt adta nekem most vissza, azzal a különbséggel, hogy én nagyon szerettem őt, mindent feláldoztam és mindent megtettem érte. Majd belevágtam a vállalkozásomba, és akkor éreztem azt, hogy ő kiszállt ebből, hogy én önálló vagyok és nekem nincsen szükségem rá, engem nem tud irányítani mert én nélküle is megállok a lábamon. Az exe segélyekből élt és egy szóval aranyásó volt, aki folyamatosan bulizgatott és drogozott és luxus dolgokat kért tőle. Én pedig mindig csak az idejét kértem tőle és azt, hogy szeressen.
Számára ő volt a tökéletes. Én pedig az lehettem volna, akivel minden működhetett volna és csapatban játszhatott volna.. és aki szívből szerette. Előlem bezárkózott az elejétől kezdve és eltaszított magától. A végén már a saját érzéseimben sem voltam biztos és azt éreztem, hogy csak hátráltat és egy olyan nő árnyékában élek aki egy semmirekellő pénzéhes valaki, a családja és a barátai szerint. Nekem volt egzisztenciám, céljaim és haladtam előre, saját erőből, építettem a jövőmet, igazából a közös jövőnket. Igazából ebben a kapcsolatban fordult a szerep, engem használtak ki mind anyagilag mind érzelmileg.. tőlem kaptak meg mindent és engem veszítettek el. Sosem voltam még olyan magányos, mint mellette.. Őt érte veszteség.. én pedig megkönnyebbültem és boldogabb vagyok, mint valaha.
Megtanultam, hogy ez nem az én hibám volt, hiszen én mindent megtettem, ő viszont csak elvett és földbe tiport. Boldog és megkönnyebbült vagyok nélküle. Sokszor eszembe jut még a mosolya, a szeme, a nevetése és a hangja, az, hogy mennyire szerettem. De nem haragszom rá, megtanított arra, hogy sokkal több vagyok nála és hogy egy ilyen típusú nővel Ő már nem tud mit kezdeni. Büszke vagyok magamra, hogy mertem lépni, büszke vagyok arra amit elértem. Ő ott maradt egyedül az üres lakásban, ahol együtt éltünk, az emlékekkel. Valószínűleg hamarosan rá fog jönni, mit veszített, de az az ajtóm, amin egyszer kiléptem, soha többé nem lépek már be rajta.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez