Nem kell az alig szerelem, mert létezik az igazi
Nem ígértél nekem örök hűséget, nem ígértél nekem igazából semmit sem. Én mégis hittem abban, hogy ez kimondva kimondatlanul az örökkön örökké irányába tart. És amikor búcsút vettél tőlem, és kiléptél az ajtón, akkor azt hittem, hogy holtan rogyok össze a padlón. Nem maradt erőm a mindennapokhoz. Gépiesen telnek a hetek. És várok rád, mindig várni foglak. Hiszem, hogy majd te is tisztán látod, hogy ami közöttünk van, azt nem nyeli el a múlt szürke köde. Az örökké bennünk él, és minden nap, amelyet egymás nélkül töltünk el, csupa időpazarlás, mert hiszem, hogy valójában te is úgy érzed, hogy nélkülem haldoklik a lelked.
Nézem a képeket, amelyeket magadról küldtél, egy-egy hóbortos pillanatodban, és ragyogsz rajtuk. A szemed csillog, és az arcod minden apró pontja ontja rám a boldogságodat. De amiket most küldesz a távolból, csak egy fakó, fénytelen arcot mutatnak.
Gyötrődöm. Ez volna az igaz szerelem? Mert ennyire soha nem fájt még semmi sem. Amit eddig szerelemnek hívtam, az ehhez nem fogható.
Bárcsak soha ne is ismertem volna meg ezt a bitang érzést. Csak éltem volna tovább az alig szerelemben, nem tudván arról, hogy attól létezik valami egészen különlegesebb érzés. Csak éltem volna abban a hitben, hogy a nagy szerelmet birtoklom. És akkor most én is ott ülnék a cukrászdában, mint elégedett édesanya és feleség. De én ezt választottam, ezt a folytonos lebegést. El kellene, hogy engedjelek. De félek, ha megteszem, akkor a reményt is elengedem, hogy egyszer még veled legyek. Én már nem kereslek, nem hívlak, mert nem akarom, hogy azt hidd, hogy egy zakkant liba vagyok.
Ez az érzés az igaz szerelem, amely az első perctől megszületett mindkettőnkben. És te nem tisztelted a saját érzéseidet. Félelmedben hátat fordítottál nekem, nem álltál ki mellettünk a világgal szemben.
Örökké várni foglak, és remélni, hogy ez a csoda beteljesül.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez