Nem éri meg az időt, és a fájdalmat a nem megfelelő emberhez való ragaszkodás

Olyan elérhetetlen volt ő néha érzelmileg, mintha egy távoli csillagon pöffeszkedne egymagában, aztán nagylelkűen néha megajándékozott a társaságával, tessék csak, érjem be ennyivel. Rengeteg mindent tettem volna érte, de ő nem tudtad viszonozni, nem is akarta, csupán befogadni, és élvezni tudta a gyengédséget, a gondoskodást, soha semmit nem adott vissza. A legrosszabb önmagam voltam mellette, női egyéniségem nem csilloghatott, erősségeim megfakultak, szexepilem megbicsaklott. Nem volt felszabadult nevetés, bilincs volt a nyelvemen, és az örökös megfelelni akarás gúzsba kötött, egy nem létező, tökéletes párkapcsolati sztenderdben hittem, hogy majd mi szépen belesimulunk ebbe a tetszetős sablonba, és örökre közös képen mosolygunk. Fogalmam sem volt, mit akar az élettől, és hogyan gondolkodik a kapcsolatokról. Soha nem mondta el, nem tárt szívet, és nem akart részt venni az életemben. Csak egyetlen szeletke kellett belőlem, ami a fizikai jóllétét szolgálta, a többi hidegen hagyta. Rossz hallgatóság volt, hallgatott, és nem figyelt. Nem voltak valódi mély beszélgetéseink, nem néztünk egymás szemébe, nem tekintettünk egy irányba, nem kapcsolódhattam hozzá sem mentális, sem lelki szinten. A mélyebb témákat elviccelte, elbagatellizálta, csak az élet napos oldala kellett velem, szabadidőpartner voltam, kellemes időtöltés, egy beszélni, járni, dögösen kinézni, cukin mosolyogni tudó használati tárgy.

Eleget rombolt ez a toxikus viszony, éppen eleget szaggatta a lelkemet. Nem szerettem őt jól, valamiféle pusztító, toxikus, nyakamat szorító, mellkasomra telepedő, vállaimba markoló szerelemmel szerettem, de magamat mégis csak jobban szerettem. Így elengedtem őt, és nem sajnálom, nem síratom az éveket, mert csak így tanultam meg egyedül lenni, az egyedüllétemben tudtam újra széppé, életerőssé, méltóságteljessé varázsolódni.

A szerelem gyakran sebhelyeket hagy, de nem éri meg az időt, és a fájdalmat a nem megfelelő emberhez való ragaszkodás. Egy boldog párkapcsolat két érett, önállóan és egyedül is élni tudó ember lehetősége.

• énhatárok önbecsülés önértékelés önszeretet

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.