Nem bolondéria a pszichológia

Felfelé kerekített huszonkét évemből eddig három telt úgy, hogy volt pszichológusom vagy pszichiáterem. Máris az elején szeretném eloszlatni a kételyeket. Nem vagyok őrült, sem bolond, egész egyszerűen értek olyan traumák az életemben melyek feldolgozáshoz úgy éreztem, segítségre van szükségem. Szeretném, ha ez a felfogás tudatosulna az emberekben. Nem dilis, aki szakemberhez fordul, nem ciki pszichológushoz járni.

Nyugaton divat, nálunk egyelőre még kényes téma. Miért? Mert még mindig rengeteg felvilágosult Jóska meg Gizi vallja: “A pszichológia az egy humbug dolog, a dilidoki egy kuruzsló, aki mindig mindenbe belemagyaráz valamit. Mondd el mit érzel, meg ehhez hasonló baromságok. Nézzél meg fiam, egy Éjjel-nappal Budapestet, oszt elszállnak a gondok, nem kell itten analizálgatni drága pénzér.” Az ehhez hasonló véleménynyilvánítások teszik teljesen egyértelművé, hogy a célszemély életében nem hallott még arról, hogy egy valódi terápia miként, hogyan zajlik, és nem kell ahhoz agyalágyultnak lenni, hogy segítséget kérjünk. A kedvenc kérdésem, amikor valaki a pszichoterápia felől érdeklődik nálam, mint amolyan szakavatott táltosnál, aki részese volt már számos, titkos rituálénak: “És hogy néz ki egy ilyen beszélgetés a pszichológussal? Te fekszel a kanapén, ő ül a fotelben, és azt mondja, hogy mondd el mit érzel? Vagy megmondja, hogy mikor mit csinálj?” Gyűlölöm ezt a kérdést, mert nem tudok rá értelmesen válaszolni, és nem szeretem, amikor valamire nem tudok épkézláb választ adni. Másrészt pedig nem lehet megfogalmazni, hogy mitől hasznos valaki számára a pszichológus rendszeres felkeresése. Mégis teszek ezúttal egy próbát, hátha sikerül eloszlatnom egy-két tévhitet ezzel kapcsolatban.

A legelső alkalommal egy országosan elismert pszichiáterhez fordultam. Havonta 40 percre találkoztunk, több ezres, “diákkedvezményes” díj ellenében. Az első alkalom végén a kezembe nyomott egy receptet, mert véleménye szerint a depresszió szélén álltam. Ekkor tizennyolc éves voltam, és életem egyik legnagyobb ballépése volt a gyógyszer kiváltása. Én tulajdonképpen semmi másra nem vágytam, minthogy valaki segítsen feldolgozni a múltamat. Fél éven át látogattam a doktornőt, mellette szedtem a felírt anti-depresszánst, ami a hangulatomra különösképpel nem volt hatással, minden éjszaka viszont úgy izzadtam, mintha egy maratoni Rubint Réka dvd-t csinálnék végig álmomban, a libidóra gyakorolt hatást pedig meg sem említem. Fél év után az életem egyenesbe jött minden téren, leérettségiztem, továbbtanultam, rendeződtek a párkapcsolati problémáim, sugároztam, boldogabbnak éreztem magam, mint valaha. Épp csak a múltam nem lett feltárva és feldolgozva. Havi 40 perc észveszejtően kevés erre. Ragyogásomnak köszönhetően azt a tanácsot kaptam a pszichiátertől, hogy másnaptól ne szedjem a gyógyszert és szerinte akkor mi végeztünk is a terápiával. Nem vitatkoztam a döntéssel, a gyógyszer szedésének abbahagyása után hetekig rémálmok gyötörtek minden éjszaka, szó szerint elvonási tüneteim voltak. Ekkor fogadtam meg, hogy a jövőben bármire nyitott vagyok, de gyógyszert nem kérek a lelki problémáimra. Fél év elteltével, a tél érkezésével éreztem, hogy újra sötét időszak köszöntött rám, árnyéka vagyok önmagamnak. Csakúgy, mint az előző alkalommal, most is önként, egyedül fogalmazódott meg a döntés, hogy segítségre van szükségem. Világos volt, hogy új emberhez kell fordulnom, kaptam is egy ajánlást, pár héttel később, már az ő rendelőjében csücsültem. Szintén havonta találkoztunk, ezúttal ingyenesen. Egy évig jártam a doktornőhöz, egy éven át próbáltam meggyőzni magam arról, hogy jó lesz ő nekem. Hiába éreztem, hogy egész egyszerűen nem tart szimpatikusnak, és minden elmesélt történetemből engem hoz ki felelősnek. Fel sem tűnt, hogy számos alkalommal mondtam le egy-egy találkozást, kamu indokokra hivatkozva.

Decemberben, karácsonyi és újévi szünet révén nem beszéltünk meg következő időpontot, abban maradtunk, hogy majd keresem, mikor lenne számomra alkalmas a következő találkozó. Nem kerestem többé, mert úgy gondoltam, kár folytatni a terápiát, ha egy év alatt egy tapodtat sem léptünk előre. Ekkor újabb ajánlás érkezett. Fásultan vettem tudomásul, hogy újabb szakemberrel kell próbálkoznom, de éreztem, hogy mélyebben vagyok, mint valaha. Kudarcként éltem meg az előző bukásokat a pszichológusokkal és véget ért az első kapcsolatom is három és fél év után. Azt gondoltam, hogy most már tényleg ki kell másznom a gödörből. Az első telefonhívásom alkalmával már bőgtem miközben nagy körvonalakban leírtam a pszichológus hölgynek, miért szeretnék időpontot kapni nála. Ennek köszönhetően már azon a héten találkoztunk. És itt kezdődött el az én lélekterápiás sikertörténetem. Rátaláltam egy fantasztikus pszichológusra, akivel hetente egy alkalommal fixen találkoztunk, négy hónapos külföldi tartózkodásom alatt pedig skype-on tartottuk a kapcsolatot. Az első pár hét, talán egy-két hónap, múltfeltárásával zajlott. Elmeséltem az életemet, ő soha nem jegyzetelt egy szót sem, mégis mindig mindenre tisztán emlékezett. Nevekre, dátumokra, kapcsolatokra, összefüggésekre. Javarészt, hagyta, hogy én beszéljek, ha valamit érdekesnek talált, és szeretett volna továbbgondolni velem, akkor megállított és megkérdezte, hogy ebben most elmélyedhetünk-e. Nehéz elmagyarázni, hogyan segített, talán nem is lehet megfogalmazni hiszen a terápia alatt ez a közös munka, hétről hétre zajlik egy folyamatként. Ő sokat kérdezett, majd elmondta, hogy egyes dolgoknak, reakcióknak mi lehetett a múltbéli oka, vagy mi a jelenlegi probléma, amit fel kellene magamban vagy mással oldanom. Ha nem tudtam válaszolni az általa feltett kérdésekre, azt mondta, hogy gondoljam át jövő hétig. Ezek a “házi feladatok”, pedig végigvezettek egy úton, egy önvizsgálaton, és rávilágítottak olyan dolgokra, melyek régóta ott lappangtak, mégsem tudtak a felszínre törni. Nem fogalmazott meg konkrét tanácsokat, hogy mikor mi lenne a helyes döntés az életemben. Egy jó szakember nem fogja helyetted kimondani, hogy merre lépj tovább. Soha nem feküdtem a kanapéján, nem tettünk utazásokat az előző életeimbe, de pl. megtanított relaxációs gyakorlatokra. A nála töltött órákat könnyek sem jellemezték, emlékeim szerint a másfél év alatt az első telefonhívást leszámítva egyetlen alkalom volt, amikor zokogtam, azon a héten kivételesen kétszer is fogadott, mert úgy látta szükségem van rá. Igaza volt. Soha nem éreztem, hogy bármit is szégyellnem kellene előtte, mindig minden körülmények között őszinte voltam és soha nem akartam lemondani a találkozókat, egyszer sem éreztem, hogy ehhez nekem nincs kedvem a héten. Tudtam, hogy jó helyen vagyok.

Fontos azonban, hogy önmagunknak kell meghozni a döntést, és nyitottnak kell lenni a segítség elfogadására, ha valóban szakemberhez szeretnénk fordulni. Annak nem sok értelme van, hogy ezreket kifizetünk, majd tüntetőlegesen elmegyünk, hallgatunk és jól megmutatjuk a nagyokosnak, hogy velünk aztán nem lesz könnyű dolga. Nem lehet garantálni, hogy az első alkalommal megtaláljuk a tökéletes személyt, aki valóban tud segíteni, de érdemes megkeresni, továbbmenni. Természetes ha az ember félelmekkel, gátlásokkal van tele, amiatt, hogy kiteregeti a legbelsőbb titkait egy vadidegen előtt. A saját terápiámra úgy tekintek a mai napig, mint egy fajta lelki jógára, ami hétről hétre egy izgalmas felfedezést jelentett a testi, lelki egészségem javítása és megőrzése érdekében egyaránt. Jelenleg nem járok a pszichológusomhoz, de ha az élet vagy az érzéseim úgy kívánják, habozás nélkül fogom újra felkeresni. Legutóbbi találkozásunk alkalmával is abban maradtunk, hogy mi biztosan fogunk még találkozni. És ebben egyikünk sem kételkedik. Nem azért, mert izgatottan várjuk, hogy mikor vesz az életem újra zuhanórepülést, pusztán úgy ahogy a testünket fontos formában tartani, azt vallom, hogy a lelkünkre ugyanilyen komoly hangsúlyt kell fektetni, és nem árt ezt bizonyos időközönként, fontos állomások elérésénél egy megbízható, hozzáértő emberrel az oldalunkon megtenni.

Krajnyik Cintia

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Krajnyik Cintia

Gyakran készítek interjúkat, de sűrűn fogalmazom meg saját véleményemet, gondolataimat is egy-egy témát illetően, valamint a hétköznapokból kiragadott élethelyzeteket is szívesen papírra vetem, melyeket a Lélekhangok című rovatunkban olvashattok.