Nem akarok mindig erős lenni
Hozzászoktam már, hogy mindig itt vagyok saját magamnak. Vagyis jobban mondva, aki mindig itt van nekem, az én magam vagyok.
Megoldok mindent, nem szorulok rá senkire és az időbeosztás, azt hogy egyszerre három dolgot csinálok, hogy minden meg legyen, már nem is okoz problémát. Erősnek érzem magam és igazán kielégítő, hogy tökéletes összhangot alkotok magammal, ezzel észrevétlenül páncélt hozok létre körülöttem.
Mert csak ennyit látnak, hogy nem sírom tele párnámat magányomban, nem nyafogok, hogy jó lenne valaki mellém. Pedig bármilyen furcsa is, jó lenne.
Nem akarok mindig erős lenni, nem akarok mindent megoldani, nem akarok páncélt magam köré. Ezt csak a szükség hívja életre és elmondom, hogy megvagyok, és jól vagyok. Nem hazugság ez csak lemarad a mondat másik fele. A teljes mondat valahogy úgy nézne ki, hogy jól vagyok, megvagyok, de jobban lennék, ha valakivel megoszthatnám ezt.
Úgy érzem, hogy ez az erősség valamiféle távol tartó eszközként működik, és bevehetetlen várrá változom, akarom ellenére. Pedig bevehető vagyok, sőt, de nem akaszthatom a nyakamba egy táblán, hogy: "Hahó! Ne kerülj ki, mert amúgy engem keresel, csak nem látsz, mert úgy gondolod, hogy fölösleges próbálkozásoktól távol tartod magad."
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez