Ne mástól várd az elismerést, mert akkor magadat nem fogod elismerni soha

Hirtelen észbe kaptam, hogy miért is kell nekem annyira az elismerés? Miért is szomjazom ennyire a dicséretekre, a bátorításra? Mert saját magamban nem bízom. Akkor szedtem rendbe magamban a gondolatokat, mivelhogy, ha mindig külső pozitív visszajelzésre epedezek, akkor sosem fog egyedül, önállóan működni.
Tudtára ébredtem, hogy igenis hatalmas dolgokat vittem véghez, nem kell nekem ehhez szóbeli elismerés, nem kellenek a vállveregetések, a tömjénezés, ugyanis még nincs vége, nem állhatok meg, mert bármire képes vagyok. Sosem adok fel semmit, amibe belekezdek, még akkor sem, ha már túl nehéz a súlyos téglákkal telerakott zsák. Lassabban tudok haladni a hátráltató tényezők miatt, de ez nem tántoríthat el semmitől. Az élet egy küzdelem. Néha magaddal, a saját gondolataiddal, néha a nehézségekkel, amikbe ütközöl akaratod ellenére az utad során. Senkinek sem könnyű, ha könnyű is, csak időszakosan.

Ideje félretenni az önsajnálatot, a gyerekes gondolatokat, a múltbéli sérelmeket, hisz ezzel nem juthatsz előre. Csak önerőből csinálhatod végig ezt az életnek nevezett megpróbáltatásokkal, fájdalmakkal teli létet, amely annyira tud csodálatos lenni, amennyire azzá bírod tenni. Minden csak rajtad múlik.
Van, aki lejjebbről kezdi, mégis feljebb tud jutni, mint az, akinek voltak biztos talajon álló alapjai. Ettől semmi sem függ.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!