Mozaikcsalád – 'A mostoha'

Eközben pedig az egyik legfontosabb az, hogy mindig szem előtt tartsam: az én kisfiam sosem érezheti, hogy őt kevésbé szeretem azért, mert hirtelen többen lettünk. Ha erre nem figyelek kellőképpen, könnyen lehetek a saját gyermekem mostohája.

Találkoztam már olyannal is az elmúlt években, aki szerint sokkal kevesebb jogom lenne ebben a szerepben, sőt, könyvek írnak arról, hogy egy mozaik családban a legnehezebb helyzet a mostoha anyáé. Ezt cáfolni nem tudom. Valóban nehéz, hiszen a mindennapokban, amikor velünk vannak, én töltöm be az anyuka szerepét, annak ellenére, hogy egy percig nem szeretném elvenni ezt a jogot az édesanyjuktól. Ezt pedig nagyon nehéz jól csinálni. – Igen, még az igazságosan elosztani három gyerek között az utolsó kocka csokit – kihívásnál is nehezebb. Bármilyen siker, ötös dolgozat vagy hibátlan házi feladat, amit együtt csináltunk, közösen értünk el, sosem az én sikerem. Ezekről tudni kell lemondani egy mostohának, a szülők javára. Ettől viszont még belül ugyan az a büszkeség tölt el engem is, mint amikor a saját gyermekem hoz haza jó jegyeket. Hiszen a lényeg nem abban van, ami a felszínen zajlik, hanem abban, amit mi, közösen átélünk az együtt töltött pillanatokban azokkal a srácokkal, akiknek hála, higyjétek el, nem is olyan hálátlan ez a mostoha szerep, mint ahogy a mesékben láthatjuk.

Tulajdonképpen, én inkább Hófehérke szerepéhez hasonlítanám, csak jelen esetben itt nem hét törpe van, hanem három.

Mintha valamiféle olyan legjobb barát lennék a számukra, aki közben még mos is rájuk, és néha nap rájuk szól, hogy vegyék ki a zsebkendőt a nadrágból, mielőtt a szennyesbe teszik. Aki igyekszik átadni mindazt, amit egy anyától látniuk – tudniuk kell, a saját, kis mozaik-rendszeres családunkon keresztül. Aki vicces, és megtanítja az összes dalszöveget egy hosszú autóút alatt. De aki mindemellett felelősségteljes, és következetes is. Csak úgy, a jó fej módon.

Mert hála ennek a két „kiskamasznak”, megtanultam, hogy a mesebeli mostohák nem léteznek. Legalábbis nálunk NEM! – És bár néha türelmetlen, olykor igazságtalan vagyok, de mi, ebben a családban pontosan tudjuk, hogy hibázni lehet, sőt olykor kell is. A fontos az, hogy tanuljunk belőle.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Dibáczi Dóra

Az életemben mindigis központi szerepet töltött be az írás. Gyerekkoromtól kezdve amolyan gyógyírként használtam. Egy menedéknek. Ami mögé elbújhatok, közben pedig mégis ki adhatom magamból ami a lelkemet nyomja. Egy idő után aztán a környezetem hívta fel rá a figyelmem, hogy ez az érzék több annál, minthogy magamnak írjak egy füzetbe, ès talán segíthetnék a történeteimmel, gondolataimmal másoknak is. Mivel az írás mellett az empátia és a segítőkészség az, ami számomra mèg rendkívül fontos, így már csak egy nagy adag bàtorság kellett, hogy ràlépjek egy olyan útra, amire mindig is vágytam.. Írjak. Ne csak magamnak, Nektek is. Van mèg mit tanulnom, ès nèha mèg meztelennek érzem magam egy - egy mélyebb gondolat megfogalmazása után, de ha a soraim már csak egy embernek is segítenek, jókor - jó időben, akkor elmondhatom: cèlba értem!