Nem minden aktualitás nélkül írom most ezt. A napokban nagyon nagyot csalódtam valakiben, akit nagyon közel éreztem magamhoz. Hozzáteszem nem először történt már ez, de a mostani volt a végleg kijózanító.

Eddig mindig mentegettem, megmagyaráztam még magamnak is, hogy biztosan nem is úgy, mert bízni akartam, és hinni, hogy én is fontos vagyok neki, de mindig eljön a pillanat, amikor muszáj szembenézni. Amikor már nincs tovább…Én hajlamos vagyok ezeket a pillanatokat túl sokáig húzni, ilyenkor ezerrel működik bennem a Nyilas optimizmus és naivság, aki képtelen meglátni azt, amit már rég meg kellene…

Összetörtem…most azon dolgozom, hogy összeszedegessem a darabkáimat, és újból összerakjam magam. Nem olyannak, aki voltam, mert az már nem lehetséges…ezeknek az összetöréseknek pont ez az értelmük…Újból összerakni magunkat, de már az átélt tapasztalatot is beilleszteni, és ezzel együtt születni újjá.

Nagyon kényes munka ez…ha rossz „alkatrészeket” illesztek be, akkor egy olyan lefelé húzó spirálba kerülhetek, amiből nagyon nehéz kijönni. Figyelem magam, hogy fájdalmamban hányszor csúszok bele apátiába, a „minden mindegy, semminek sincs értelme”, érzésbe, abba, hogy megfogadom, soha többet nem engedek a szívembe senkit és nem bízom meg senkiben. Figyelem, a józan, logikus énem litániáját, aki hibáztatva sorolja, hogy ez már hányadik ilyen alkalom volt, amikor szándékosan megbántott, átvágott, nem tartotta be a szavát, és még azt is elvárta, hogy én ehhez jó képet vágva mosolyogjak, és minden keserűség nélkül lépjek túl rajta. Sokszor tiport bele már a lelkembe: legutóbb amikor megígért valamit, majd két napig csak hitegetett, én pedig emiatt megharagudtam, szóvá tettem, akkor csak fölényesen kioktatott: ő nem azért van, hogy nekem megfeleljen, és egyáltalán micsoda dolog, hogy nekem elvárásaim vannak.

Figyelem, ahogy haragszom az életre, sértődötten és dacosan kérdezgetve, hogy ezt most miért kellett? Mi értelme volt? Nem kaptam még eleget, nem lehetett volna ezt most kihagyni?! Figyelem hányszor jön elő a spirituális egóm, aki az arcomba vágja, hogy az én hibám az egész: azért van, mert nem vagyok elég tudatos, biztosan van bennem valahol valami rejtélyes blokk, amit már rég észre kellett volna vennem. Azért érzek fájdalmat, mert fejletlen vagyok, és ha ott tartanék, ahol már tartanom kéne, akkor bele sem futnék ilyenbe, vagy ha igen, akkor könnyed és boldog mosollyal kellene tovalibbennem. Semmi esetre sem szabadna megengednem, hogy napokra kiüssön a fájdalom, azt meg aztán pláne nem, hogy erről még őszintén írok is…Nem akarok fellengzős dumákat arról sem, hogy biztosan ez volt a „szerepe”. Nem érdekel mi volt a karmikus tartozás (tudom egyébként), és az sem érdekel, hogy kiegyenlítődött-e vagy sem…

Ez mind-mind duma, amit az elmém szajkóz, hogy elterelje a figyelmemet a lényegről. A lényeg pedig az, hogy ne zárjam be a szívem…Akármennyire is könnyű volna a keserűséget és a megkeményedést választani most…ne tegyem. Hagyjam az ítélkezést, hagyjam a hibáztatást…első lépésben magam felé…Ha magamat nem bántom többé, akkor nem kell „dolgoznom” a megbocsátáson sem…hisz nem is lesz mit megbocsátani. Nem követtem el hibát, mert szerettem valakit, és mert fontos volt nekem. Nem követtem el hibát azért, mert megengedtem, hogy én jobban szeressem őt, mint ő engem, és fontosabb legyen nekem, mint én neki. Ez csak akkor megalázó, ha én annak ítélem meg, és én nem vagyok hajlandó annak ítélni. Nem akarom sem önmagamat, sem a másik embert leminősíteni. Semmi esetre sem akarom sértett hiúságból és dacból azt mondani, hogy „nem érdekel, ha nem tud megbecsülni, nem is kár érte, akkor meg sem érdemel egy ilyen embert az életébe, mint én”… 

• csalódás érzések lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!