Mindig csak talán
A beismerés és a belátás fájó, de vannak elkerülhetetlen döntések az életben, amiket meg kell hoznunk. Csak és kizárólag azt remélve, hogy később majd megjutalmaz minket az élet. Vagy csak mert egyszerűen így helyes.
Egyszer meg lehet bocsátani, másodszor is lehet hinni abban, hogy lehet másképp és talán még a harmadik is belefér. Miért? Mert hitet táplál az ember vagy mert ego-ból és szeretetből cselekszik vagy szimplán hülye. Mert néha elveszíthetjük a fejünket, lehetünk meggondolatlanok is, csak tudnunk kell belátni hogy vannak határok.
Vihar van a lelkemben, háborog bennem a düh és az értetlenség, hogy mindig szembejön a megváltoztathatatlan. Mintha tenger lennék, amiben az érzéseim cápákként jönnek felém. Amiben nem mernek a búvárok mélyre úszni, mert túl távolinak tűnik. De én Óceán vagyok, ami sokféle és csodálatos, amit ha nagyon akarnék sem fogok tudni soha megmásítani.
Szeretném, ha szeretnél engem látni. Úgy igazán meztelenül és szerényen, ha beülnél mögém a fürdőkádba és elsúgnád a fülembe amit gondolsz vagy épp azt, hogy mi nyomja a lelked. Mi az amiért erősen szorítasz engem éjszakánként és miért van hogy néha meg sem ölelsz? Mert én még tudni akarom, még mindig érdekel, hogy ki vagy te. Még most is úgy érzem nem törtük szét összes falat, hogy néha a mindennapok gátlásokat emelnek közénk. Amikkel Én szépen lassan nem fogok tudni egyedül megküzdeni, de ha mégis akkor az csak nélküled lesz lehetséges. Mert elfogyok a harcokban, amikbe egyre kevesebb fegyverrel indulok. Más módom nincs, mert valójában soha nem tudtam tőled elmenni igazán sem elszakadni úgy, ahogy azt valójában kell.
Csak egy végtelen és hátratekintés nélküli elválás lehet ez. Amikor majd nem lesznek hangos szavak és nem fogjuk egymást becsmérelni csak elfogadjuk azt ami van. Amit mi tettünk és ahonnan már nincs visszaút. Azt, hogy ki mondja ki végül, nem tudom de igazából mindegy is. Mert nehéz, mert felhörög a torkomon, ha arra gondolok, hogy nem leszel itt vagy én nem leszek ott veled. Tudod, azokon az együgyű és semmilyen napokon amiken nevettünk. Nem tudom milyen lesz úgy gondolni rád, mint valamire ami elmúlt. Mert soha nem történt meg azelőtt. Még azt sem tudom, többek közt, hogy milyen lesz ha nem tudok kihez szólni..De van amit tudok és az nem olyan rossz.
Tudom, hogy nem vagyunk végzetként megírva mert ha mégis, akkor abba az egyikőnk belehal. Tudom, hogy sosem fogjuk igazán tudni elengedni egymást, de a belátás fontos. Fontosabb, hogy lássuk egymást egészségesen messziről mint az, hogy csacskaságok történjenek. Tudod, azok amiket mindig úgy megbánunk a végén. Tudom, hogy nem akarok harcolni, hogy fogy az erőm és nem jó ez így. Hogy nehéz lesz, és ez azért jó, mert majd valaki hálás lesz nekünk. Azért, mert nem vettük el egymás idejét. Tudom, hogy nem szabad a szépre gondolni, de valamiért veled mindig bennem volt egyfajta elfogultság, ami a saját harcom lesz. Nem tudtam régen nyitott lenni és jöttél te, akinek meg nem tudtam nemet mondani. De majd ezt is megszokom idővel és ezt te is belátod majd. Talán egyszer, ha idősebben és érettebben látjuk kívülről a világaink működését megértjük, hogy miért az elválásaink voltak a nagy pillanatok és miért voltak olyan fontosak. Mert kezdettől fogva ezt kellett tennünk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez