Mindenki a saját maga hercege és hercegnője az életében. Mikor kezdünk el ebben kételkedni?
Idővel bebizonyosodott, hogy bizony szeretek hangos lenni, nevetni, kommunikálni, egyszerűen a hangomat hallatni, önmagammal és másokkal lenni, másokért és már egyre jobban önmagamért is kiállni. De ehhez, amíg végre egy normális énképhez jutottam, rengeteg cseréptörés és hullámvasút kellett és nem, még nem értem teljesen a végére a tanulásnak.
Vágytam az elfogadásra és a szeretetre, s a gyerekeknél mindig itt kezdődik a baj. Ácsingóznak valami után, amit valójában elérhetnének, ha bíznának saját magukban, de mivel nem hisznek benne, így el se érhetik. Vágytam az elfogadásra, mert az iskolában nem kaptam meg… Vagy legalábbis nem úgy, ahogy más tinédzser megéli azokat az időket. Dr. Máté Gábor könyvében van egy rész, amit egy nő mond, miszerint ha egy kicsit is megérezte valakin azt, hogy ellenszenves az irányába vagy nincs közös téma valakinél vagy valaki nem nézi jó szemmel őt, akkor visszavonulót fújt.
Ez a fajta megfelelési kényszer az, amit meg kell tanulni kezelni. Azt, hogy nem felelhetsz meg mindenkinek.
Mindig párhuzamok mentén haladt az életem, ha most jobban belegondolok: az egyik oldalon volt a nyomás, a másik oldalon a szabadság. Az egyik oldalon a visszafokozott, sápadt, csendes önmagam, míg a másik oldalon valójában az a bátor, hangos és mindent kimondó őszinteség, aki valójában vagyok. Az egyik oldalon a megfelelés, a másik oldalon a megtanult feltétel nélküli szeretet és elfogadás.
Egy dolog viszont mind a két oldalnál megtalálható: a soha fel nem adásom. az életigénylésem. az igazságtalanság ellen folyó harc. Én.
Milyen volt a gyerekkorod? Meg tudtad magadat mutatni minden helyzetben?
Mindig beszélhettél a szüleiddel, a családoddal őszintén az érzelmeidről akár, vagy úgy érezted, hogy olykor felnőtt módjára csöndbe kell maradni? Könnyen megnyílsz másoknak? Könnyebben megnyílik neked mások, mint te nekik? Tisztában vagy azzal, hogy mi a legfőbb szeretetnyelved, és tudod is használni?
Látod a mostani énedben a gyerekkori énedet? Milyen érzés visszagondolni arra, aki voltál? Volt olyan személy gyerek-, illetve tinédzserkorban, akihez bármikor és bármivel fordulhattál? Ki volt ez? Mit keresel valójában egy emberben?
Visszatérve a címhez: mikor kezdünk el önmagunk koronájában kételkedni? Azt hiszem az első emberi kontaktunktól kezdve a halálunkig, így nem az a kérdés, hogy mikor és miért, hanem hogy hogyan kezeljük magunkban azt, amikor elkezdünk kételkedni magunkban. A hozzáállásunk, a nézőpontunk, a hitünk, a bizalmunk: mennyire engedjük meg magunknak, hogy a kételkedés uralkodjon felettünk ahelyett, hogy kézen fognánk és barátunknak fogadnánk őt?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez