Minden kezdetben ott van a vége is?
Olyan statikusnak hisszük, annak is érezzük, aztán összeszorított fogsorral éljük meg a változást. Azt, amire titkon vártunk, azt, ami új lapokat oszt, a minden napi új esélyt, az örök változást, mert ha valami örök, akkor az a változás.
Sokat gondolkozik azon az ember, hogy mi lesz majd, mit fog gondolni a jövőben, mik azok a jelenleg hangyabokányi mozzanatok, amik monumentálissá nőnek, és sziklaszilárdan állnak majd. Melyik elgondolásom az eget rengető? Melyik apró döntésem alapozza meg az életem? És tényleg bennünk van? A tenyerembe lehet írva? Élünk egy világban, amit nem értünk, és nem is érthetünk, de persze meg akarjuk érteni. Görcsösen próbáljuk felfogni, de hogyan is lehetne a felfoghatatlant?
Tényleg a tudás az, ami megmérgezte azt a gyönyörű almát? És mi annyira finomnak érezzük, mert mindent tudunk, csak azt nem, milyen mennyei lehetett volna, ha nem tudunk semmit. Annyi, mindent tudni, mintha semmit sem tudnál.
Képes vagyok elengedni? Tényleg képes leszek útjára engedni? Nem gondolni rá, elfogadni, maradandó sebek nélkül? Meg fognak gyógyulni? Vagy vinnem kell őket, és a végén, zsémbes öregasszonyként még mindig könny fog szökkenni a szemembe? El tudom egyáltalán felejteni? Sok minden történt már, sok mindenről hittem ugyanezt, de most értem csak igazán olyan küszöbhöz, amit tényleg, huzamosabb ideje, képtelen vagyok átlépni. Nem tudok már abban hinni, hogy majd megváltozik minden, hogy fogja még a kezem, hogy együtt fogunk jövőt írni. Hogy egy nap amiatt fogok sírni, hogy újra visszakaphattam. Hogy azért csordul könny az arcomon, mert el sem hiszem, fel sem fogom, hogyan élhettem így, hogyan éltem túl, és hogy végre, végre egyek vagyunk megint. Megtapasztalom ezt egyáltalán még valaha ebben az életben? Nem tudok abban hinni, hogy bármi megváltozik, hogy másképp gondoljuk, hogy a lényünk változik, hogy ami meg van írva, az másképp lesz. Pedig mindig minden változik.
Nevetnék már ezen, a nyüglődésemen, ott lennék már, de akkor nem lenne min nevetni. Meg kell élni, végig kell küzdeni. Abban sem hiszek, hogy örökre elvesztettem, hogy soha nem lehet semmi ugyanolyan, akár jobb, ha ez volt a célja a változásnak. Hogy így lettek osztva a lapok, és ezt a kört vesztettem, többet pedig nem osztják egy asztalra a lapjaink. Nem akarom ezt hinni. Itt és most megtörnék, és meggyászolnám az elő szeretteim, mert soha többet nem kaphatom vissza őket. Ha így is van, jobb, ha nem tudom. Ha tudnám, hogy visszakapom őket, nem bírnám kivárni. Azzal az ábránddal élnék, a jelenem pedig félálomban csinálnám végig. Mégis csak jobb, hogy nem tudom. Hogy is van ez?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez