Minden egyes olyan nap megérte, amikor azt éreztem, hogy feladnám.
Kell hozzá, rengeteg önismereti botlás, úgy értem, hogy kellenek olyan buktatók az életbe ahol igen is ki kell állnunk magunkért. Tudatni kell másokkal, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk és tartani kell magunkat hozzá. El kell esni jó sokszor, pofára úgy,hogy néha azt se tudjuk épp mi történik pontosan. Aztán amikor kicsit összevakarod magad vagy ha épp szerencséd van lesznek akik segítenek benne. Kicsit elvesztem, azt hiszem ott kezdődött a probléma, hogy megpróbáltam megfelelni valaminek ami egyáltalán nem én voltam. Ez olyan fontos feltételeket kérdőjelezett meg bennem, mint hogy ki vagyok és mit akarok az élettől? Aztán jött egy fordulat és megértette velem édesanyám annak a lényegét, hogy mennyire nem tehetem magammal ezt. Megértettem az ő szemein keresztül, hogy az életem mennyire csodálatos és milyen nagy szerencsém van.
Mi a recept? Elmondom, de nem fog tetszeni.
Kell hozzá fájdalom, az az igazi belülről felhörgő, amit nem csitít el senki. Fájdalomban érnek meg dolgok, amiket senki nem kíván csak kapja és kezdeni kell vele valamit.
Például a beteg kiskutyámat tavaly el kellett engednem, az elvesztése olyan mélyen megrendített, hogy napokig csak léteztem és egy végtelenül tehetetlen embernek éreztem magam. Önmarcangolásba kezdtem és magamat okoltam még azért is mert egyik nap sütött a nap, másnap pedig az eső esett. Miközben rájöttem, hogy az élet és a halál fölött nekem semmilyen befolyásolásom sincs. Az élet dönt ezekről vagy valaki, akinek a létezését néha még a legnagyobb bizalmasok is megkérdőjelezik. Nem tudom, hogy ilyenkor hol van akiben hiszünk. Vagyis gondolom máshol van dolga, mert sokan kérnek tőle sok mindent.
Nem mondom, hogy elengedhetetlen része a fájdalomnak ez, csak azt akarom mondani, hogy tényleg a megsemmisülés peremén táncoltam.
Na, ha ezt jól elkevered egy kis bánattal, jöhet az átmeneti boldogság. Ennek az érzésnek a megtapasztalása volt talán a legfontosabb. A hirtelen jött szerelem, olyan ami fellángol és ilyen gyorsasággal csitul el benned. Úgy képzeld el mint a forró nyári éjszakákat. Amit egész éveben úgy várunk, de közben tudjuk róla, hogy elmúlik. Talán egy kicsit minden ilyen korai örömbe bele kell kalkulálni azt, hogy hamarosan vége is lesz. Mondjuk ez mindennel így van. De végül ezek a pillanatok emlékeztetnek rá, hogy még érzel és ha felcsillan a reménye annak, hogy ez most így működhet a végén elmondhatod, hogy te megtettél mindent.
Nem kell mindenre választ kapnunk. Szóval, ha ezen is túl vagy, jön a pofon amit úgy szenvedünk el, ahogy lehetőség van rá. Ez az a rész, ahol sokan feladják és talán egy kicsit én is majdnem megtettem. De nekem óriási szerencsém volt mert nem hagytak sokáig heverni a földön, jöttek azok az emberek akik kevesen vannak, de fontos voltam nekik annyira, hogy ne nézzék végig ahogy végképp elveszek.
Feszített a gondolata annak, hogy nem láttam kiutat aztán megráztam magam és belekapaszkodtam mindenkibe. A szeretet volt az egyetlen ami segített.
Nehéz megérteni, de ezekben a helyzetekben és az életünk létező összes szakaszában valóban egyedül vagyunk. Ebben pedig az a nagyon fontos, hogy tudjuk miért nem teheti meg ezeket a lépéseket vagy hozhat meg fontos döntéseket helyettünk senki más. Szóval azt gondolom, ha hiszel magadban az élet majd megajándékoz ezzel az érzéssel, legalább egy kis időre boldog lehetsz anélkül, hogy bárki máson múlna a boldogságod!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez