Miért nem látjuk magunkat tisztán?
Életünk bármely szakaszában előfordulhat, hogy az önbecsülésünk küzdelmes útja számos hullámvölgyet tartogat a számunkra. Az egyik pillanatban magabiztosnak és elégedettnek, a másikban bizonytalannak és kétségbeesettnek érezhetjük magunkat. Bármennyire is nyugtalanító lehet ez a jelenség, attól még nem ritka. Önértékelésünk gyakran nem a valós történéseken, tényezőkön alapszik, mert az úgynevezett „kritikus belső hang” az, ami súlyosan eltorzíthatja a realitást.
A kritikus belső hang a magunkkal, és a többiekkel kapcsolatos, negatív gondolatok jól beágyazott mintázataként is működhet. Amellett, hogy árnyékot vet önérzetünkre, egyúttal a pszichés problémáink kivetülését is demonstrálja. Ezt a "hangot" nem hallucinációként, hanem a nap folyamán többször felbukkanó, minket megkérdőjelező, kritikus és önkorlátozó gondolatmenetek sorozataként éljük meg.
Ahhoz, hogy megértsük ennek a „rendszernek” a működését, érdemes egy pillantást vetni az eredetére. A „belső ítélő bizottságunk” elsősorban a korai élettapasztalatainkból épült fel. Az ehhez köthető faktorok mind internalizálódnak, és sokféleképpen alakítanak minket. Gyakran negatív irányba is.
Ahogyan a szeretet, a melegség és a biztonság érzésének pozitív élményei segítenek kialakítani egy egészséges énképet, úgy a negatív élettapasztalatok táplálják belső kritikusunkat is. A fájdalmas, vagy bántó élmények megértésére tett kísérletek során elménk következtetéseket von le azzal kapcsolatban, hogy kik vagyunk, és hogyan fognak minket megítélni az emberek.
A szülő-gyermek kapcsolat során például fájdalmas interakciók jöhetnek létre, melyek mind hozzájárulhatnak kritikus belső hangunk formálásához. Egy elutasító, folyton degradáló szülő, vagy a későbbiekben, partner, társ, barát miatt sajnos jelentéktelennek, vagy akár tehernek érezhetjük magunkat. Azt az érzést kelthetik bennünk bizonyos emberek, hogy tele vagyunk hibákkal, és egyszerűen nem vagyunk elég jók. Felnőttként már önálló életet élünk, és vagyunk érettek annyira, hogy ne az önsajnáltatás fertőjében lubickoljunk minduntalan, de azt, hogy ki, hogyan viszonyult hozzánk, különösképp gyerekkorunkban, nem fogjuk elfelejteni egyhamar.
A trükkös része ennek az egész folyamatnak az, hogy ezeket a depresszív tapasztalatokat átruházzuk a mindennapokra. Egy útvesztőbe kerülünk. A kritikus belső hangunkat tekintjük a valódi életszemléletünknek, holott a fájdalmas, múltbéli pofonok eldeformálták azt. Létezik akkurátus, produktív, illetve jótékony hatású kritikus hang. De van különbség. A fentiekben említett sajnos nem az. Hiszen alattomosan kúszik be az életünkbe. Önostorzó, bénító gondolatokkal traktáljuk magunkat, melyek hosszútávon semmi jóra nem vezetnek. A mások felől érkező, segítő szándékú megjegyzéseket pedig azonnal támadásnak vehetjük, mert a mindent felemésztő, kritikus hanghoz csatoljuk őket.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez