Miért marad valaki szerető?
Idővel egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat, átlépnénk a beszűkült határokat, minőségi időt, figyelmet, mély beszélgetést, intimitást, egymásra figyelést, igazi érzéseket, jelenlétet várnánk. Nem is vagyunk tudatában igazán, hogy a stagnálás, az örök hiány és visszautasítottság mennyire rombolóan hat önbecsülésünkre. Mert soha nem érezhetjük magunkat a legfontosabbnak. Az egyetlennek. Mert szeretőnek lenni nem könnyű, néha habzó és könnyű életforma, pillanatnyi öröm, ringató flow érzés, aztán meg édes-mézes hazugságspirál. Mámoros pillanatok és magányos „legális” napszakok, egyedül töltött ünnepek. Kesztyűtartóba rejtett jegygyűrűk, féltékeny, értelmetlen számonkérések, közös jövő álmodás, majd visszatérés a félig kapcsolat státuszába, mely soha, vagy ritkán jut el a felvállalásig.
Nem is vagyunk tudatában igazán, hogy a stagnálás, az örök hiány és visszautasítottság mennyire rombolóan hat önbecsülésünkre. Mert soha nem érezhetjük magunkat a legfontosabbnak. Az egyetlennek.
Gyakran az erős és megkérdőjelezhetetlen szerelem az indok, amiért nem engedjük el a másikat. A kapcsolat ebben az esetben még fokozottabb önostorozás, a hiány és visszautasítottság még inkább fáj, és ott bujkál a kérdés, hogy kibírjuk -e ezt a fajta érzelmi ridegtartást, melyben folyamatosan előkerül saját érzelmeink megkérdőjelezése. „Mit keresek mellette?” „Vajon nem lenne valóban jobb elbúcsúzni és kilépni a kötelékből?”
A szeretői viszonyok a legtöbb esetben valójában halogató, időhúzó prolongált kötelékek. Ezekben a széthulló, majd ideiglenesen újra összekapaszkodó liezonokban nincs érzelmi biztonság, mert nem azt kapjuk, amit szeretnénk és nem úgy tisztelnek, ahogyan az jó lenne. Nem tudunk kapcsolódni, meghasonlottságban élünk, hiszen igazából nem erre vágyunk. Hosszú távon nem opciók akarunk lenni, hanem valaki számára az egyetlen lehetséges választott út.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez