Mi vagyunk az erősebbek
Magzatpózban fekszem az ágyon, és tudom, nehéz lesz a holnapi nap. Persze ismerős az érzés, sokszor volt már példa erre, mégis olyan, mintha a félelem, átvenné az irányítást felettem. Hangosan dobog a szívem, kezdem a kontrollt elveszteni véglegesen. Aztán megpihenek, először csak körbenézek, hogy lássam, kezd minden kitisztulni a látóteremben.
Észreveszek apró, jelentéktelennek tűnő, mégis mindent felülíró dolgokat. Képeket a falon, értékes ajándékokat, a kedvenc könyvemet, aminek olyan égszínkék a borítója. Hát ez az élet...Ha nem állunk meg egy percre sem, hogy emlékeztessük magunkat, a szeretet mindig körülvesz minket, meg is őrülnénk. A stressz és rettegés alkotta pár válik mindennapjaink és testünk fő centrumává. Így vizualizálva még ijesztőbb, pedig nem is gondolnánk rá, mert könnyebb elnyomni magunkban.
Mint amikor a tengerparton sétálgatsz és a lágy, gyönyörű víz morajlásának ellenére is ott motoszkál a sok bénító gondolat a fejedben. Pedig most itt vagy, a parton, és miközben a hullámok nyaldossák lábaid, soha nem várt, varázslatos kép tárul eléd. Mégsem tudod elengedni. "Mi lesz majd?" - mindig ezt kérdezzük.
Én szeretném hinni, hogy az a part a miénk lehet, és nem veszi el tőlünk senki, semmi sem. Az út úgyis úgy van kikövezve, hogy gyakran fenyeget minket annak veszélye, hogy a mélybe eshetünk. Esünk is. Többször is, kíméletlenül.
De egy nap még nem határozza meg az egész életedet. Az élet nem egy szigorú határidőnapló, amiben, ha valami nem az adott idő, vagy előre elrendelt cselekvéssorozat szerint történik, akkor tönkre mehet minden.
Ennél fájdalmasan több az élet. És mi mégis alárendeljük magunkat a lidérceknek, annak ellenére, hogy csak ideig-óráig vannak jelen. Örökéletűek sosem lesznek, bármennyire is hihetetlen.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez