Mi marad belőled, ha elengeded azt az érzést, hogy „nem vagy elég?” Véleményem a Recirquel Imájáról
De mit jelent egyáltalán az elfogadás? Nagyon sokszor belefutok abba, hogy az emberek kiakadnak egy esemény, egy történés, egy emberi viselkedés miatt, igazságtalannak éreznek egy adott szituációt és dühösen megjegyzik, hogy ilyenkor hol van a mindent el kell fogadni attitűd? Nem kell mindent elfogadni. Az elfogadás nem arról szól, hogy mindent elfogadsz, vagyis inkább hogy dühősen csapkodsz és szembesíted a másikat a szerinted nagy hamis elfogadásával; az élet igazából nem két szélsőség között mozog, nem fekete vagy fehér. Az igazi elfogadás azt jelenti, hogy tisztában vagy önmagaddal, és ha önmagad megvan, az elfogadás magától fog rád találni. Ítélkezésmentesen: el tudod képzelni, hogy milyen az, amikor nem ítélkezel? Amikor nem a negatívra fókuszálsz elsőként? Amikor nem elvársz, hanem hagyod, hogy mindenki a saját elve és tempója szerint éljen? … De ez egy másik cikk, másik téma.
Az „Ima”, - szerintem -, nem fohász, hanem átvilágítás. Felkapcsolod az elemlámpát a tök sötétben, belenézel a tükörbe, és megfigyeled az arcod, a tested, az elméd.
És miközben Horváth Zita a magasban volt, te, mint néző, önmagadat látod. A hibákat, az erősségeket, a lemondásokat, a lehetőségeket, a küzdéseket, a belehalásokat, az önzőségeket, az önzetlenségeket, a hazugságokat, a titkokat, és a valódit. Elgondolkodsz rajta, hogy milyen más voltál két-, három-, és öt évvel ezelőtt, hogy mennyire szeretnék azt az énedet azok az emberek, ahová most éppen belekerültél… s azon kapod magad, hogy elönt a szégyen, a félelem és a kudarc élmény, amiért már nem vagy olyan. Kudarc, mert így már nem szeretnek téged. Már nem felelsz meg a többségnek, és ha nem felelsz meg nekik, akkor mégis ki/mi marad belőled?
Mi marad belőled, ha hátat fordítasz a múltnak?
A Recirquel előadása közben, a belső utazás gyanánt az is eszedbe jut, ott a fényes „csillagok” között feltűnik hirtelen a régi gyerekkori álmod az elképzelt jövőbeli családodról, vagy épp a felépített karrierről. Álmokról, amit elképzeltél, ami tudat alatt mindvégig benned volt.
Vajon a megszületésünktől a halálunkig egyetlen egy álomkép villog bennünk, motivál és visz előre minket, és csak rajtunk áll, hogy mennyire vagyunk hajlandóak valósággá tenni? Hogy mennyire vagyunk hajlandók dolgozni is a másodpercekben az élvezet mellett? És a munka jelen esetben önmagunkra értendő.
Mi volt a gyermekkorban elképzelt jövőd magadnak, és jelenleg hol tartasz ahhoz a képhez képest? Mi marad belőled, ha hátat fordítasz a múltadnak? Mi marad belőled, ha elengeded azt az érzést, hogy „nem vagy elég?”
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez