Mert a nő mindig agyal
Nem, nem akarjuk a férfit megőrjíteni. Nem, magunkat sem, sőt a szerencsétlen barátnőinket sem azzal, hogy folyamatosan magyarázunk, hogy mit hogyan látunk. Nehéz beismernünk, hogy tévedünk. Ha én úgy érzem, hogy megcsalsz, akkor ennek a ténynek így kell lennie az elmémben, teljesen mindegy, hogy ki sem engedlek a lakásból, és követelem, hogy velem foglalkozz… a sérült elme játéka ez. Fel kell emelnünk a fejünket és körbe kell néznünk. Kényszerítenem kell magamat arra, hogy körbe nézzek, és beengedjem világomba a külvilág igazságát.
Szembe kell néznem a téves döntéseimmel a múltban, és bíznom kell az igazi ösztöneimben, hogyha bármi történik velem, ha történetesen tényleg összetörsz, akkor is fel tudjak állni. Ha helyre állítom saját magamban az erőt, és visszaeresztem a bizalmamat ebbe a fájdalmat gyártó világba, akkor már megfigyelem a környezetem. Nem minősítek és végképp nem gyártok képeket a jövőmről. Ami jön, azt a szerint fogadom, és ha benne van a fájdalom lehetősége, akkor már az elején el fogom tudni kerülni, mert tanultam hibáimból.
Az agyalásra nincs ellenszer, hiszen bármit mondhatok, mindig ott rejtőzik lelkünk legmélyén a félős kislány, aki hisztivel szeretné elleplezni mennyire fél attól, hogy magára marad a sötétben. Ám fizikailag felnőttünk, és tudjuk, hogy lelki fájdalomba még nem haltunk bele eddig, így ha önmagunk elméjének harca helyett inkább önmagunk szeretetére fordítjuk az energiáinkat, akkor szépen lassan elcsendesül a mozi a fejünkben. És elkezdjük felfedezni az életet saját valójában, és ráébredünk, mi történik igazából az életünkben, nem pedig elképzeljük.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez