Mellőzött, vagy mellőző? – A kirekesztettségről
Számtalanszor kerültem olyan helyzetbe, amikor a saját nyomorom volt a legmeghatározóbb élményem, és az emberek tűrték, bírták a hisztit, majd szépen lassan elsétáltak. Nem lehet vég nélkül hallgatni ugyanazokat a történeteket, amelyek rólam szólnak. Az én nyomoromról. Mert amikor az ember magára marad egy ilyen helyzetben, annyira beszűkül a tudata, hogy képtelen felfogni a segítséget. Mert úgy érzi, nincs segítség.
Ezért módszeresen, ám nem tiszta tudattal, elkezdi lezárni a kapukat maga előtt. Minden olyan ember, aki nem érez együtt az ő dolgaival, hirtelen eltűnik, mert valójában mi feszítettük túl a húrt. Ha a belső körünk kezd el megcsappanni, mindig legyünk figyelemben az iránt, hogy miért történik ez. Vajon véget ért az utunk, mert másmilyen vizeken kell tovább eveznünk, vagy csupán magunkra hagyattuk magunkat kérés nélkül, pusztán azért, hogy szembesüljünk a legmélyebb szakadékunkkal? Igen, észre kell venni, hogy tulajdonképpen nem mellőzöttek vagyunk, mi vagyunk, akik ignoráljuk a környezetünket. Nem számít, hány kéz akar minket felfelé húzni, ha mi – még, ha nem is tudatosan -, de lefelé tartunk. Miért vagyunk ilyen felelőtlenek, hogy ezt megengedjük? Jó kérdés. Talán meg kell fontolnunk azt is, hogy megszoktuk a rosszat. Annyi figyelmet generálhatunk saját önsajnálatunkból a sorozatos figyelemfelkeltéssel, panaszáradattal és vitával, hogy nem vígan, de eléldegélünk a magunk által ásott kis gödörben.
Sajnos olyanok vagyunk, mint a kísérleti patkányok, amiket árammal teszteltek. Megszokjuk a rosszat és nem rezonálunk rá. Inkább kizárunk minden zavaró tényezőt, jelen esetben azt a környezetet, amely felhívná a buktatóinkra a figyelmet, és önként benne ragadunk a mocsárban. Kirekesztjük magunkat a világból. Ha ebben a pillanatban történik valami váratlan esemény, ami megfordítja velünk a világot, akkor hirtelen feltisztul előlünk a köd, és felismerjük, hogy bizony, a kormányt mi fogtuk. Én hálás voltam a pillanatnak, mert megtörtént a felismerés. Az igaz, hogy a felismerést sokszor követi egy hatalmas nagy bűntudat, önutálat, és elkeseredés – csokor, mert mi voltunk a hunyók. Lehet futni újra a köröket, megbocsátásért esedezni, és ha kellőképpen leszálltunk a felfújt egónkról, akkor szívből tudjuk mindezt megtenni.
Vannak olyan dolgok, amiket nem tudunk visszacsinálni. Szavak, amelyeket nem tudunk visszaszívni. Mégis hiszek abban, hogy amennyiben tiszta a szív akarata, nincs olyan probléma, amit nem lehetne megbeszélni. Én elmondhatom szívből, hogy sajnálom, megbocsátok neked és magamnak, és megadom a lehetőséget arra, hogy úgy fogadja a másik fél, ahogyan arra abban a pillanatban képes. Ha az emberek szeretnek bennünket, akkor nagy fájdalmakat okozunk, de kitartó munkával újra fel lehet építeni a szeretettel hidakat egymás közé. Sosem az számít, hogy mit tettünk a múltban, meg kell azt is értenünk magunkban, hogy miért tettük. Hiszen egy életünk van most, nem tölthetjük azzal, hogy félelmünkben kitaszítunk minden olyan kapcsolatot magunkból, ahol pillanatnyi eltérés mutatkozik, és csak olyanokat tartunk meg, akik egy követ fújnak velünk. Mert ez nem más, mint egy nagy adag önámítás. És minél jobban bolondítjuk magunkat, annál nagyobbat zuhanunk. Kiút mindig van. És a kiút az önszeretetben keresendő. Bármit tettünk már elmúlt. De a jelen szándékában bármikor választhatjuk azt, hogy visszamegyünk és meggyógyítjuk magunkban a vélt vagy valós sérüléseinket, és teszünk ellene, hogy legközelebb bölcsebbek legyünk.
Adjunk magunknak egy esélyt és hálát a világnak minden tanításért. Mert minden mélység alján igazgyöngyre lelünk. Ha szembe nézünk saját idegesítő dolgainkkal, akkor már tudjuk uralni, és így lelkünk felfelé tud majd terjeszkedni. Hiába hosszú az út a megváltásig, vigaszt nyújthat, hogy a gödör aljánál nincs lejjebb. Mindig van esély másként dönteni. Ha egyedül maradunk is, akkor a saját erőnkre támaszkodjunk. Bízzunk abban, hogy minden okkal került elénk. És nézzünk bele a tükörbe, fogadjuk el azt, amit mutat. Mert a tükör sosem hazudik.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez