Megnősül a szeretőm
Vajon mit érez egy nő, akinek egy nap múlva megnősül a szeretője? Szabad-e éreznie egyáltalán valamit? Teljesen hidegen hagyja? Vagy szenvedésként éli meg? De mi jogon szenvedne, hisz maga is házas.
Beléptünk az utolsó 24 órába. Egy nap múlva ilyenkor ő már az anyakönyvvezető előtt áll élete párjával, és kimondja a boldogító igent. A boldogítót. De boldog-e egyáltalán? Lassan 5 hónapja, hogy tart a kapcsolatunk. Igen, az esküvője előtt 5 hónappal kezdődött minden. Első találkozásunkkor, egy céges kiküldetés alkalmával, amikor egy teljes napig együtt voltunk, a szavak, mint a láncról leszaladó gyöngyök, oly szorgosan követték egymást. És akkor, ott, valami elindult. Először csak szimpátia, valami különös összhang alakult ki közöttünk. Aztán szépen lassan követték egymást a szavak, majd a tettek, és egyszer csak azt vettük észre, szeretők lettünk. De mégis több ez, mint egyszerű szexen alapuló kapcsolat, hiszen szinte minden nap beszéltünk. Mindenről. Eleinte csak "hivatalosan" munkaidőben, aztán később munkaidő után is, titokban. Egyre merészebb dolgokról. Érzésekről, vágyakról.
Telefonszámláink az egekig szöktek a soha véget nem érő beszélgetések miatt, mégis mindig úgy tettük le a telefont, percek, órák múlva, hogy akár az örökkévalóságig tudtuk volna folytatni. Együtt fürödtünk a titkos estéken, amikor egyedül voltam otthon. Azok a percek jelentették azt a különös megnyugvást és boldogságot mindkettőnknek, melyre mindenki vágyik. Mindkettőnknek? Nekem biztosan. Mert több volt az, mint egyszerű szex előtti közös fürdőzés.
Az érintések miatt, a nyugalommal keveredő izgatottság miatt, a csókok miatt. A gyönyörű keze miatt, amellyel engem simogatott. Akkor és ott csak engem! Imádom a kezeit. A beszélgetésekkor olyan dolgok is szóba kerültek, melyeket az ember talán csak a legjobb barátjával beszél meg. - Szereted? ... (csend) - Igen. Inkább igen... mint nem. - hangzott a válasz a telefon végén. - És Te? Te szereted? - Igen! - vágtam rá határozottan. - Akkor miért írtál nekem? Miért hívogatsz? Miért kezdtél bele ebbe az egészbe, ha boldog vagy vele? - Nem tudom. Tényleg nem... Valójában tudtam. Kell egy kis izgalom, kell a megerősítés, így közel 8 év után. Kell, hogy valaki udvaroljon, kell, hogy valaki... szeressen. Máshogy, mint eddig. Mert ő is szeret, egy szavam sem lehet. És én is szeretem. De eltelt 8 év...
Ők még csak 2 és fél éve ismerik egymást. Még szerelmesek. Boldogok. De akkor ő miért ment bele a játékba? Neki miért kellett a megerősítés? Az kellett egyáltalán? Vagy pusztán csak a kíváncsiság hajtotta? Vagy megijedt, hogy az esküvővel "mindennek vége"? Említett ilyesmit. Meg azt is, hogy felesleges macerának tartja az egészet. Ő kicsi, szolíd esküvőt szeretett volna, néhány vendéggel. De a lány nagyot, amikor sok ember előtt az édesapja kíséri az oltár elé fehér ruhában. Ő "győzött", mert holnap ilyen esküvő lesz. De mi van a boldogsággal? Hisz a vőlegény szíve (vagy csak a vágya?) mégis máshoz húz. Hozzám.
Egyszer megkérdezte, hogy ha egyet kívánhatnék, mi lenne az. Azonnal tudtam a választ, mert ez az egy dolog járt csak a fejemben, mióta kialakult közöttünk ez az állandó vágyakozás: - Azt kívánnám, hogy megállíthassam egy kicsit az időt. Néhány hétre. Vagy hónapra. Tetszett neki. Megállítani az időt. Hogy kaphassunk néhány hetet, amit együtt tölthetünk. Csak ketten. És félretehetjük a jelenlegi életünket, hogy egymást, egymással élhessük meg. Miért nem érdemlünk többet? Miért csak titokban találkozhatunk? Miért csak a lopott órák (vagy percek) járnak nekünk? Miért nem élhetünk kicsit együtt, mondjuk a hegyek között egy eldugott alpesi kis faluban? Ahol aztán vágyainkat kiélve ott és annyiszor lehetnénk együtt, ahol és amennyiszer csak szeretnénk. Egy elhagyatott pajtánál, a hegyi patak mellett, éjjel a csillagos ég alatt az alpesi legelőkön - mindenhol szeretkeznénk. Szabadon. Ő is ezt akarná, tudom.
Szólj hozzá a cikkhez