Nem állítom, hogy a szívem nem zokog még azután, aki elhagyott. Nem állítom, hogy nincsenek pillanatok, amikor az illatát érzem, és vágyom az ölelésére. De végre tudom, hogy van kiút, hogy tudok még szeretni. Mást szeretni.

És nevetek saját magamon, mert úgy vigyorgok, mint egy kamasz az első szájrapuszi után.

Mindegy is, hogy ő mit gondol vagy érez, most az a fontos, hogy én végre élek, újra élek, és ez csodálatos. Megint körbevesznek a színek, a karikák egyre kisebbek a szemem körül, és tudom, hogy lassan képes leszek átaludni anélkül egy éjszakát, hogy a könnyeim sós íze felébresztene.

Nem is baj, hogy nem tudom még, hogy számára is különleges volt e ez a találkozás. Mert egy kicsit még jó azt hinni, hogy fontos vagyok. Persze tudom, az ember önmagának legyen fontos, ne másoktól várja a megerősítést. De olyannyira összetört a szívem, a lelkem, hogy bizony most kell a külső megerősítés abban, hogy fontos vagyok, nem csak egy darab rongy, amit hirtelen csak úgy arrébb dobnak, mindenféle értelmes magyarázat nélkül, kételyek között hagyva.

Kegyetlenül éreztem magam elhagyatva. Hetekig, hónapokig még csak fel sem fogtam, hogy mi történt, olyan hirtelenül csapott le a bárd. Minden teherrel, gonddal, problémával egyedül maradtam, és rettegtem, hogyan oldok meg mindent, hogy mi lesz velem. De az fájt a legjobban, hogy a nagy szerelmet egyáltalán nem érdekelte, hogyan birkózom meg az élet sötét feladataival, ő kisétált, és belevetette magát egy sötét nő karjaiba. Eljutottam arra a pontra, hogy kész, vége, nem bírom tovább, feladom. És mégis itt vagyok. És élek, jobban, mint eddig bármikor.

Te különös alak, ha más szereped nem is volt az életemben, csak ennyi, hogy felnyitottad a szemem, és hirtelen mozdulattal kirántottál a fényre, akkor is fantasztikus, hogy megjelentél az életemben. Még ha csak egyetlen találkozás is volt. Egyetlen, véletlen találkozás, amely erőt adott ahhoz, hogy kikecmeregjek a halottnak hitt szívem romjai alól.

• érzelmek szerelem találkozás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!