Megadtam magam a szerelemnek
Hol van a csillaggal jelölt rész, hol vannak a csapdák, ellenérvek, gyenge láncszemek, amiről elfelejtettek tájékoztatni? Nem volt ott az égvilágon semmi, csak ő, meg én. Azt akarta, lássam magam végre az ő szemével, legyen ő a tükröm, legyek a megerősítő, becéző, védelmező szavaitól újra magabiztos, gyönyörű nő, aki végre szélnek ereszheti régi, önvédelemből felvett, férfiakat messzire taszító viselkedésmintáit, beengedheti a színt az életébe, beengedheti az új szerelmet. Hogyan történt? Talán egy pillanat műve volt, villanó megvilágosodás, vagy hosszabb, fárasztóbb önismereti út eredménye, amikor ráébredtem, hogy felelős lett értem? Egyik hajnalon, nem akartam már, hogy elmenjen, és egyedül hagyjon, már nem akartam látni, ahogyan gyűrött arccal a ruháit szedi össze a félhomályban. Nem akartam már, hogy átutazó legyen. Körülnéztem, és láttam végre, hogy ő már mindenütt jelen van, szebbé tette, kiszínezte az én féltve őrzött női territóriumomat. Már invesztálni akartam ebbe a kapcsolatba, figyelmet, szenvedélyt, érzelmeket, női energiákat, és megtenni minden tőlem telhetőt.
Vele úgy zuhantam a szenvedélyszerelembe, mint perzselő nyári napon a hűs, simogató tó vízébe, martuk egymás ajkát, évek szomja csillapodott, ahogy testünk illeszkedett, és boldogan voltam kiskifli újra; kezét a csípőmre helyezte, úgy aludtunk el.
Eljött a reggel, és én akkor először nem húztam az arcomra sminkálarcot, rajta hagytam az álom barázdáit, a lepedő nyomát. A nyitott teraszajtón beáradt a friss, eső áztatta fűillat, és te reggelit készítettél nekem ezer kalóriából, és én egy morzsát sem hagytam belőle, mert végre éreztem az élet ízeit.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez