Meddig kell gyászolni egy szerelmet?
Legyünk barátok, mondjuk kínok közt, görcsbe rándult aggyal, keserves grimasszal az arcon. Megöltük, szétzúztuk, agyongyötörtük egymást a kapcsolatban, belátjuk, hogy nem működik. De egy elmúlt szerelem soha nem lehet azonnal, varázspálca suhintásra barátság. Egymásról le kell válni, és át kell értékelni a másik embert, útjára engedni, és nem figyelni többé a lépéseit, még távolról sem. Nehéz elfogadni, hogy két hihetetlenül különleges ember, akik imádták egymást, most senkik. Vannak a párkapcsolatban élők, és vagyunk mi, ismételgettük büszkén, ne menjünk le mások szintjére. És lám, nekünk sem sikerül, itt állunk bátortalanul, szárny szegetten, most hogyan tovább? Mi nem leszünk a szakítás után sem hétköznapi páros, éretten majd kézben tartjuk a dolgokat, „maradjunk barátok”. Maradjunk kapcsolatban. Miért? Soha nem lesz vége. A régi szokások nehezen halnak meg, tartja a mondás. Mit teszünk? Összekeverjük a megszokást a szerelemmel. Jönnek újra a vasárnapi mozik, a reggelik a közös helyen, a neki vajas, neked sós popcorn… Bonyolult kapcsolatban, írod a facebookra, tudat alatt rebbenő örömmel, mert a bonyolult mégsem azt jelenti: egyedülálló. A világháló rengeteg lelki terhet pakol ránk, oroszlánszívűnek, és lánglelkűnek kell lenni manapság, hogy a világmindenség elé tárjuk, mi bánt, és megosszuk kapcsolati státuszunkat.
Nehéz kilépni, ugye, a megszokás puha, jól bevált, kényelmes, kikönyökölt, régi játszóruhájából, és belebújni, egy hideg, szúrós, idegen valamibe, ami taszít, elriaszt, és viszket tőle a bőrünk? Pedig meg kell tenni, át kell esni rajta, és láss csodát, elkezdődik a gyógyulási folyamat, egyszer csak észrevesszük, nem haltunk bele a szerelem elvonási tüneteibe, és a boldogságnak rengeteg más árnyalata is van.
A vége azt jelenti: vége. Amikor a moziban a film végén kiírják, nem toporzékolunk, és nem követeljük, hogy de igenis folytassátok a filmet. Mindig vannak és lesznek emberek, akik ott maradnak a moziban még néhány percet, mert mélységesen a film hatása alá kerülnek, egy másik dimenzióba, és időre van szükségük, hogy visszatérjenek a valóságba. Időre. Aztán ők is felállnak, és otthagyják a mozit. Hazamennek és nem a filmet élik tovább. Néhanapján még gondolnak arra, mit adott nekik a film, változtak-e általa, formált-e a személyiségükön. És eszükbe juthatnak katartikus jelenetek. Nehéz kilépni, ugye, a megszokás puha, jól bevált, kényelmes, kikönyökölt, régi játszóruhájából, és belebújni, egy hideg, szúrós, idegen valamibe, ami taszít, elriaszt, és viszket tőle a bőrünk? Pedig meg kell tenni, át kell esni rajta, és láss csodát, elkezdődik a gyógyulási folyamat, egyszer csak észrevesszük, nem haltunk bele a szerelem elvonási tüneteibe, és a boldogságnak rengeteg más árnyalata is van.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez