Már megint az a rohadt fal
Nektek szól most ez a levél. Azoknak a férfiaknak, akik miatt mi Nők elkezdjük felhúzni újra, és újra azt a rohadt falat.
Mire eldöntjük, hogy nincs több fal, és mire már azt hinnénk, hogy végre eljutottunk arra a pontra, hogy most már tiszta lappal indítva az életünket, nyitunk a világ felé, és hisszük, vagyis próbáljuk, hogy igenis léteznek még értelmes férfiak, akkor jön egy újabb szemétláda, azzal a lendülettel romba is dönti minden apró reményünket. Mi pedig megint elkezdjük építeni magunk köré a falat.
Mikor utoljára láttalak eldöntöttem, hogy onnantól kezdve új életet kezdek. Nyitottabb leszek, ismerkedni fogok, és próbálom nem bevonzani saját magamnak a rosszat. Tényleg próbálkoztam. Sőt akartam. Nagyon is akartam változni. Mert tudtam, hogy ha nem adok esélyt az új dolgoknak az életemben, akkor előbb-utóbb magamat sem fogom tudni elviselni. Ki kellett, hogy lépjek a körből, ami még húzott hozzád. El kellett, hogy engedjelek, és elhinnem, hogy van még utánad élet. Hogy tudok még hinni, és bízni a férfiakban. Hogy tudok még szeretni mást is rajtad kívül.
Nagyon nehezen indult. Nem fogok hazudni. Tönkre tettél. Lelkileg semmivé váltam általad. Önbizalmam egyenlő volt a nullával. Felépítettem egy falat magam köré, hogy ne szenvedjek újra, és újra. Nem akartam azt a falat lebontani, mert védelmet nyújtott. Védelmet arra, hogy újra darabokra törjék a szívem. De éreztem, hogy hibát követek el, mert így esélyem sincs a boldogságra, ha rád várok titokban. Tudtam ez a történet már véget ért, és rá kellett, hogy jöjjek, az lesz a legjobb, ha hagyom magamat sodródni az árral. Így tehát kinyitottam a szemem, ledöntve azt a bizonyos falat, és vártam. Vártam, a csodát.
Aztán hirtelen egy váratlan fordulat történt.
Olyan dolog, amire én magam sem számítottam. Nyitni kezdtem. Örömmel fogadtam újra a bókokat, és próbáltam bízni. Lassan haladtam, lépésről, lépésre. Nem akartam megint a padlóra kerülni. Óvatosan, de kezdtem újra hinni. Egy másodpercre még szárnyaltam is. Újra élni kezdtem, és egy pillanatra az a lány voltam, akit én magam is ismertem.
Természetesen, ahogy lenni szokott, megint beleestem a saját hibámba. Túlságosan naív voltam. A szemem előtt hirtelen köd lett, amitől nem láttam a tiszta valóságot. Pedig minden olyan szépnek indult. Talán túlságosan is szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Azt gondoltam nem lehet még egy olyan disznó, mint amilyen te voltál. Azt gondoltam, ha elhiszem, hogy vannak férfiak, akik tényleg engem akarnak, a NŐT, és nem csak egy forró teát a lakásomban, akkor talán még én is lehetek boldog.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez