Léket ver közénk a füst
Nekem sokszor a fejem is megfájdul, de az igazi érvágást augusztus vége és szeptember közepe jelenti, amikor beköszönt a parlagfűszezon is, és a bedugult orrnak köszönhetően eleve kevesebb a levegő, és az is csak szájon át érkezik. A szakemberek nem véletlenül javasolják az orron keresztüli légzést: az orr nyálhártyája jobban szűri a beérkező levegőt, mintha közvetlenül, szájon keresztül jutna az a tüdőnkbe. De mit csinálsz, ha ez allergiaszezonban nem opció? Kétszer annyi dohányfüstöt nyelsz, és igyekszel nem megfulladni.
Külön szívás, hogy a terhesség a szagokra érzékenyebbé is teszi az embert, kilométerekről kiszagolom a ruhába, hajba ivódott szúrós, erős füstöt, ami azelőtt nem volt rám jellemző. Ennek bizonyára evolúciós oka van: így védi magát és utódját a nőstény a romlott, ártalmas, mérgező szagoktól, és így szimatolja ki a tápláló, egészséges, vonzó ételeket. Az igazság persze az, hogy a kis utódot is féltem, de igyekszem nem gondolni a kutatásokra, hogy a dohányfüstben cseperedő magzatok körében hány százalékkal nő a későbbi asztma és egyéb légúti megbetegedések aránya. Bosszantó, hogy a dohányos világ ellen nem lehet mit tenni.
Igen, van, hogy elkap a tehetetlenség érzése, hogy olyan országban élünk, ahol a deviáns többség miatt a „rendes” kisebbség szenved: a termőterületeket elárasztó parlagfű-szennyezettség mértéke emberi hanyagság, Földanya válasza a gondatlanságra, nemtörődömségre, termőföldek parlagon hagyására, a dohányfüst és az autók kipufogógáza pedig megint csak az emberi önzésről szól, ami sok ártatlan ember életminőségét érinti negatívan. Olyan mértékről van szó, amit már nem lehet pusztán szellemi szinten lerendezni: hogy aki eléggé tudatos, azt úgysem érintik ezek a problémák (allergia, passzív dohányzás hatása). De, sajnos érinthetik, sokszor érintik. Ha ezeket a kibillentségeket közösen szüntetné meg az emberiség, mérséklődne az ezekhez kapcsolódó problémák zöme is.
A cigarettázók – aki akár napi néhány szálat is szív – egy ponton túl már immunisak a cigifüstre, ők mindezt – számomra meglepő módon – nem igazán érzik. Az ő tüdejüket, torkukat, szájpadlásukat a füst nem irritálja, nem köhögnek, nem fuldokolnak, nem lesznek rosszul néhány óra konstans „szívás” után. Bármennyire kulturáltan, félrehúzódva is igyekeznek pöfékelni, sokan közülük – tisztelet a kivételnek – a problémádat nem értik: azt hiszik, valamiféle úri hiszti, kényesség, jókedv. Te pedig tűrsz is, amíg tűrhetsz, hiszen egy családi, baráti, munkahelyi eseményen ki akar az idő felében a kertben, az erkélyen vagy épp csak egy másik helyiségben egyedül kuksolni?
Merthogy én speciel ezt a stratégiát találtam ki – jobb híján, de várom az ötleteket – ezekre az esetekre. Hagyom, hadd szívják (most kötekedjek? Vendégségben? Munkahelyen? Mit érnék vele?), de én csak maximum tíz percekre megyek be, egyébként egyedül eltelózgatok a szabad ég alatt, a zárt ajtós szomszéd helyiségben – és így van egy kis szünet a masszív füstfelhőben, tud egy kicsit regenerálódni a tüdőm-torkom, de teljesen antiszociális sem vagyok. Bizonyos időközönként meg úgyis csatlakozik hozzám valaki, aki épp szünetet tart a dohányzásban.
De közben érzem, hogy ez átmeneti megoldás, ráadásul kényszerpálya. Léket ver ez a rohadt függőség dohányos szeretteim és közém, léket a szeretettankunkba. Kimaradok, lemaradok, eltávolodok, mert nem tudok a térben jelen lenni. Hiányoznak, bánt, hogy mit gondolnak, amíg távol vagyok: azt hihetik, nekik szól tartózkodásom, holott én nem őket, hanem a füstölgő nikotinrudakat kerülöm… és mégis, mit tehetnék, amikor a kettő eggyé lényegül, és órákra különválaszthatatlanná válik???
Mocskos egy dolog ez az eszköztelenség, ha másokat is érintő függőségről van szó. Ti mit tesztek láncdohányos családi, baráti, munkahelyi közegben?
Barok Eszter
Eszter további írásait ITT és ITT találod!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez