Láttam bennük az életünket
Ma délután, miközben kerestem az orvosi rendelőt, eszembe sem jutott, hogy bármi más miatt rosszul érezhetném magam, mint a vizsgálatok eredményei. Tévedtem. Minden már azelőtt elkezdődött, hogy beléptem volna a szobába, s később az is elhalványult.
Felértem a lépcsőn, s csak egyetlen egy üres szék volt, a váró közepén. Én egyedül voltam, ők együtt. Én magányos, ők boldogok. Akaratlanul is képek lepték el a gondolataimat. Olyan képek, melyek nem lehetnek emlékek, csupán vágyak.
Azt képzeltem, hogy ott vagy velem. Láttam magam előtt, hogy együtt jövünk fel a lépcsőn, hogy nekem már kerekedik a pocakom, s a vigyor levakarhatatlan az arcunkon. Tudod, olyan piszkosul idegesítő boldogság tükröződik róla. Láttam, ahogy a kezed a derekemat fogja. Óvsz, mintha bármikor leeshetnék azon a pár lépcsőfokon, s magadhoz húzol, lássák, én veled, én a tied vagyok.
Láttam, ahogy a kínkeserves várakozás veled csak pár pillanat. Ahogy nevetve simogatod a hasam, és tervezed a gyerekszoba színeit. Te narancsra szavazol, s én bosszút színlelek, hiszen az a világ legbutább színe. Játszol velem, eljátszod a durcás kisgyereket, majd nevetsz, s mint mindig, elmondod, hogy bármilyen lehet. Bármi, amit én szeretnék.
Láttam a boldogságunkat, azt, hogy elégedettek vagyunk. Aztán kinyílt az ajtó, kijött rajta egy újabb család, s én magamhoz tértem. Ültem csendben, figyeltem őket.
Ők már azzal a piszkosul idegesítő boldogsággal az arcukon ültek körülöttem, s ki tudja, mit gondoltak. Lehet, hogy tudták mi jár a fejemben, hogy érezték, hogy irigylem az életüket. Lehet, hogy sajnáltak, amiért én egyedül, miközben ők együtt. Ők ketten, ők hárman. Ők már család, ők hamarosan család.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez