Kispadon éreztem magam
Nem tudsz elvenni tőlem semmit, ha erős elhatározásaim vannak. Nem fenyegetsz semmivel, nem sodorsz veszélybe. És jegyezzük meg, hogy még mindig nem kértél arra, hogy üljek le arra a kispadra. Én kértem magamat. Pedig józan ész nem mondana ilyet, ugye? Az enyém azért mondott. Mégpedig egyetlen egyszerű okra hivatkozva mondta azt, hogy inkább ne válasszalak: a félelemre.
Féltem. Tőled, az álmodtól, a körülményeidtől. Kicsit haragudtam, pedig az igazság az, hogy pont ezért csodállak: vizionárius vagy. Ha nem lenne ekkora álmod, talán nem csodálnálak ennyire. Nem lennék elégedett egy háttérjátékossal, mert a páromban nem ezt keresem. Azt sem akarom, hogy nekem kelljen csendben ülni és a háttérből figyelni - azt meg végképp nem, hogy harcosként széttépjük egymást küzdelmeink közepette. Ezért nincs mese, megfutamodás helyett, fel kell nőni a feladathoz:
Két lábbal a földön olyan szilárdan állni, hogy ne lökjenek fel a nyíló szárnyaid. Finomságot, kecsességet tanulni, hogy én se akadályozzalak semmiben. Tisztelnünk kell a tempónkat, elfogadni, hogy ez nem verseny. Fenn az égben pedig, boldogan együtt táncolni, élvezni a magasságot, a látványt, mámort. Tudni szólni fáradtságról, és arról is, ha a maradás a vágy. Mindenestül tisztelni egymást. Meztelenül választottalak, úgy, hogy tudtam, sok mindent hozol majd magaddal. Ezekre nem lehetek hatással. Ha kicsi az álmod, ha hatalmas, hozd nyugodtan magaddal. Felnőttem már magamhoz annyira, hogy a körülmények ne befolyásolhassák a választásomat. Többé már nem érzem kispadon magamat!
További írások ITT!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez