Kihűlni hagyni egy szerelmet
Az érzelmek kihűlése tragikus, távol vagyunk, távolodunk, térben és időben, egymáshoz rántottuk egymást, aztán elengedtük, sőt el is taszítottuk. Ki vagy te? Már nem emlékszem rád, és nem tudom feleleveníteni, mit szerettem benned, mi vonzott hozzád. Egy pillanat alatt hullik le az álarcod, alatta a rút igazság, amitől elfordítom az arcom, nem az én ízlésemnek való, majd más gyönyörködik benned, beléd száll, elmerül benned, mint egy finom meleg kádnyi vízben, és majd eldönti, felmelegíti-e újra a kapcsolatot, ha kihűlni készül. Van olyan is, amikor nem kihűlünk, és vacogni kezdünk, hanem kapcsolatunk megtartja hőfokát, és forró vonzalmunk átcsap gyűlöletbe, az ellentétes póluson randalírozni kezd, átkozott barbárként csak tombol, és tör, zúz, ilyenek ezek az emberi kapcsolatok. Kiszámíthatatlanok, tudod, akár az időjárás. Én az időjárásba belenyugszom, de beléd, a te eltávolodásodba, vagy pusztító, gondatlan szerelemgyilkos létedbe nem vagyok képes beletörődni. Van úgy, hogy változásra vágyunk, átmenetre. Mint amikor vágyjuk az évszakváltást, számoljuk a napokat. A közös tavaszunk csodálatos volt, de a nyarunknak is vége. És hirtelen olyan hideg lett, hogy megfagyunk idebent, mintha kihagytuk volna az őszt. Szerelmünk addig vacogott, míg végül elaludt, a hó is belepi, és fájdalmas kínunkban, jégvirágokkal rajzoljuk tele a testét.
Nem sétálhatsz el. Lelked lemerült akkumulátorát, kiürült szeretetáradat nem töltheted fel azonnal máshonnan, más forrásokból, mert a melletted lévő, segítségért kiáltó, halódó szerelem jelenléte mindig ott lesz a tudatodban, visszavet majd, elgyengít, lemerít. A pillanatnak fogsz élni, de nem helyezheted magad kívül tartósan saját világodon. Vissza kell térned oda, ahol szerelem kérdőn néz rád, magyarázatot vár, és némán kéri, tegyél érte valamit. Vagy tegyél meg mindent azért, hogy újraéleszd, és újra megtöltsd tűzzel. Vagy mondj le róla, engedd el, zárd le a szemét és add meg neki a végtisztességet, de kérlek, ne hagyd a sorsára, ne nézd végig, ahogy meghal. Közömbösen mellette éled a mindennapjaidat és nem teszel érte semmit. Egyedül én kevés vagyok. Te is tudod, van úgy, hogy a másik ember nem akarja, hogy újraéleszd a szerelmet, mert ő lemondott róla, hamarabb, mint te. Bezárta a szívét, tekintete kifejezéstelen, mint a vak, aki érzelmileg is fogyatékos, már nem lát, nem ismer fel, a szavaidat sem érti. Nem több mint egy melletted vegetáló, mindennapi rutinját gépiesen elvégző test. Egy test, ami melletted lélegzik, aki néha semmiségekről kommunikál veled, de már nem látsz lelke mélyére, nem is akarod már erőszakkal lerántani az álarcát, mögötte csak a villódzó, érthetetlen, idegesítő semmi létezik. Elvesztetted, anélkül, hogy elbúcsúzott volna, a testét mégis ott hagyta melletted, mert ahhoz is gyáva, hogy elhordja onnan. Nincs elég bátorsága dobozba csomagolni a múltat és az emlékeket, nincs bátorsága elmenni, ezért meghagyja neked a kihűlt, hideg, lélektelen testét, de nem engedi, hogy hozzáérj, felmelegítsd, életet lehelj bele. Ennek semmi értelme.
Van úgy, hogy megteszel mindent, mégsem tudod újraéleszteni a szerelmet. Engedd az útjára szép szavakkal. Köszönd meg azt, amit adott neked, és helyezd el őt valahol kiemelt helyen, az emlékek polcán.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez